A baleset

Ian csípőre tett kézzel állt meg a kocsi mellett. Megszemlélte a házat, majd kinyitotta a férfinak az ajtót.

- Egy mankó nem ártott volna – közölte.

Leslie a befáslizott lábát óvatosan kiemelte a járdára.

- Nem lesz gond, majd segítesz – válaszolta.

Ian erre nem válaszolt semmit, csak nagyon csúnyán nézett. Ahhoz képest, hogy az életet milyen vidáman tudta kezelni, jelenleg még egy mosolyra is képtelen volt. Túl mélyen élt benne még a rettegés, amit akkor érzett, amikor Leslie felhívta, hogy összetörte a kocsit. A kocsi nem érdekelte, de az, hogy nagy valószínűséggel a férfi is benne volt, na, az már annál inkább.

Leslie autójába munkába menet rohant bele egy transit kocsi, akinek a sofőrje rosszul mérte fel a távolságokat. Őneki kutya baja nem lett, de Leslie könnyű sportkocsiját nekilökte egy másik terepjárónak. Onnan az autó kicsapódott az út szélére, ahol felborult. Leslie csúnyán beverte a fejét, de nem vesztette el az eszméletét. Megzúzódott a bokája meg a kulcscsontja és a válla, viszont volt annyi lélekjelenléte, hogy kihívja a mentőket és felhívja Iant, mielőtt a hírekből értesül, mi történt.

A legnagyobb trauma mégis az volt, amikor a kórházban nem engedték be hozzá. Leslie-nek külön nyilatkozatot kellett tennie, hogy a párja és bármikor beengedhetik. Annak ellenére, hogy évek óta éltek együtt, most vettek házat és a közös életüket tervezgették…

A férfi felpillantott rá, érezte, milyen feszült. Megfogta a kezét.

- Nincs semmi baj.

- Majdnem meghaltál!

- De élek! S most segíts, légy szíves! – Rángatta meg a kezét. – Be akarok menni a házunkba, kíváncsi vagyok, mit műveltél, amíg benn voltam a kórházban.

Ian mély levegőt vett. Leguggolt, hogy körülbelül egy vonalba legyen a szemük.

- Valójában semmit – vallotta be, lesütötte a szemét. – Anya és apu, meg a haverok is segíteni akartak pakolni, de képtelen voltam rá. Úgy volt, hogy mindent együtt csinálunk és nem akartam egyedül nekiállni.

- Ian…

- Sajnálom.

Leslie a férfit nézte. Látszott rajta, mennyire kimerült. A baleset óta a munkahelye, a kórház, az anyjáék és a házuk között ingázott, valószínűleg alig aludt és Miriam szerint nem is evett. Nem tudta, mit csinált volna nélküle. Az anyjáék távol éltek, nem is nagyon beszéltek egymással, így Ian volt, aki bejárt hozzá. Még mindig fájt a mellkasa és a lába, meg a fejére is kapott valami bitangerős fájdalomcsillapítót, de nem bánta, hiszen életben volt.

A rendőrök szerint szerencséje volt, mert drága kocsija most jó befektetésnek bizonyult. Fura mód a szüleinek most hálás lehetett. Az anyja fel is hívta, mert a rendőrség értesítette őket, de miután azt hallotta, hogy jól van, ennyiben maradt a dolog. Ellentétben vele, Miriam naponta többször is felcsörögte és agyon aggódta magát. Ahogy Ian is. Bár mosolygott, a mosolya erőltetett volt és érződött, mennyire ki van borulva.

A múlt héten költöztek volna, ha nincs a baleset. Már átpakolták mindkét lakásból a cuccaikat, mindenhol dobozok álltak halmokban. Kicsomagolni kellett volna, ám az élet közbeszólt. Megszorította a férfi kezét.

- Még mindig rémálmaim vannak a baleset miatt – mondta ki nehezen. Nem szívesen beszélt erről, de Iannek joga volt tudnia róla. – Abban a pillanatban, amikor egymásnak ütközött a két autó, nem adtam volna egy lyukas garast sem az életemért. Az dühített abban, hogy esetleg meghalhatok, hogy téged itt hagytalak volna anélkül, hogy elmondtam volna, mennyire boldog vagyok. Boldog vagyok, mert meg tudtuk venni ezt a házat és vannak terveink a jövőre nézve. – Ian szorosan lehunyta a szemét, ahogy hallgatta. Megérintette az arcát, hogy ránézzen. – Nem olyan rossz veled az élet, pedig néha még mindig elbizonytalanodom, hogy boldogok vagyunk-e együtt. Ez a baleset kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek, mennyire szerencsés vagyok. Itt vagy nekem te és a családod, meg Johnék, meg a barátaink, akik végig kitartottak mellettünk. Van egy házunk és… ha sikerül kipakolnunk a dobozokból, akkor talán még össze is házasodhatnánk az idén. – Tétován elmosolyodott.

Ian szeme kerekre tágult.

- Azt mondtad, hogy várjunk vele.

- Mekkora idióta voltam!

Ian végre mosolygott.

- Csak szeretsz mindent háromszor átgondolni. Nem baj az.

- Kivéve, ha rólad van szó. – Leslie elkomolyodott. – Nincs mire várni. Az élet rövid.

Csak nézték egymást, fogták a másik kezét. Néha egy autó húzott el mellettük, de amúgy csendes volt a környék. Azért is tetszett meg nekik. Sok fa és nagy kert, a házban pedig elegendő hely arra, hogy gyerekeket neveljenek fel. Elég komoly döntés volt, amikor igent mondtak rá, viszont lassan öt éve éltek együtt és ahogy egyszer megállapították, ha ennyi ideig együtt maradnak, az már komoly. Akkor már tervezhetnek a jövőre.

- Segítesz bemenni?

- Igen. – Ian segített neki felállni, majd átkarolta a derekát, hogy vezesse.

Lépésről lépésre haladtak, kicsit lassan ment, de a férfi türelmes volt. A két lépcsőfokon inkább megemelte, hogy egyszerűbb legyen. A bejárati ajtó előtt megtorpantak. Végül Leslie nyúlt a kilincs után. Belökte az ajtót és aztán csak állt, nézett befelé. Ian merészet határozott közben.

- Karold át a nyakam! – kérte.

- Miért?

- Csináld!

Csinálta. Ez nem olyasmi volt, ami megvalósíthatatlannak tűnt, bár a fájdalomtól kicsit megrándult az arca. Meglepetten felkiáltott, amikor a férfi a karjaiba emelte.

- Ian!?

- Szerintem így emlékezetesebb, mintsem bebotorkálni az új otthonunkba – vigyorgott rá Ian.

Képtelen volt megszólalni, így hagyta, hogy a férfi óvatosan beoldalazzon vele az előtérbe, majd a nappaliba. Nem tette le, csak megállt vele a küszöbön. Leslie meg csak bámult. Dobozhalmokra számított, elhitte, hogy a férfi semmit sem csinált.

Korábban beszélgettek arról, mit hova szeretnének. Vitatkoztak néhány elképzelésen, majd abban maradtak, hogy újra átbeszélik, ha eljutnak odáig. De ezt már nem kellett megbeszélni. Ian mindent a helyére tett, modern és férfias, mégis otthonos volt, pont olyan, amilyennek elképzelte. Nem. Annál is jobb. A saját otthonuk.

- Csak mondd, mit hova szeretnél, ha nem tetszik.

- Tökéletes.

- Tényleg tetszik?

- Igen.

- Bevallom, anyuék segítettek, különben nem készültem volna el.

- Köszönöm! – Leslie megsimogatta a haját a tarkóján és finoman megcsókolta.

- Szívesen! – Ian most már újra ragyogó mosolyával nézett vissza rá, kék szeme pedig még ezt is túlragyogta. Megcsillant a fény az ezüstmacskán, voltak dolgok, amik évek óta nem változtak. Jó volt az állandóság, de most még jobb ez a változás, amely egy még szebb jövő ígéretét hordozta. – Szóval, mikor is jössz hozzám?

Vége