3. extra: Különleges helyzet

            A polc olyan ferde volt, hogy Henry teljesen elkedvetlenedett, miközben bámulta. Lecsúszott a padlóra és onnan nézte, de nem lett kevésbé egyenes. A falnak szorította a fejét és felsóhajtott. Szerette volna meglepni Robertet, ám úgy tűnt, csak még több munkát csinált neki. A folyosóra tervezett fotókkal megrakott polcot már hónapok óta meg akarták valósítani. Stefan talált ilyesmiről képet, ami annyira megtetszett a családnak, hogy eldöntötték, nekik is kell.

A folyosó fala szabad volt, két festmény lógott ott, amit áthelyeztek őhozzá, a dolgozószobába. Semmi sem állt a megvalósítás útjába, gondolták ezt négy hónappal ezelőtt. Közbejött az anyja halála, majd egy járvány és a home office meg a digitális oktatás nemhogy nem segített, csak rontott a helyzeten.

Roberttel a kapcsolatuk jelenleg éppen a válságát élte. Soha nem gondolta, hogy ez valaha is megtörténhet. Alig beszéltek egymással, akkor is csak veszekedtek. Mindketten feszültek voltak. Ő odahaza dolgozott, háromszor annyi munkája lett, miután igazgatónak nevezték ki a cégnél, ahol dolgozott. Minden sokkal nehezebbé vált azonban az online munkavégzés miatt, mint korábban.

Roberték cége viszont leépítésbe kezdett a járvány miatt, egy hónapig a férfi olyan feszült volt, hogy hozzászólni se lehetett. Végül a cégnek sikerült talpra állnia, átcsoportosítania, így nem kellett senkit elküldeni, de Robert továbbra is iszonyúan ideges lett, ha szóba került a dolog.

A gyerekek is érezték, hogy baj van, sokkal komolyabbak voltak ők is. Az elején hiányolták a barátaikat, az iskolát, aztán velük, főleg vele is egyre többször kerültek összetűzésbe a tanulás miatt. Mivel ő otthon volt, tudta őket felügyelni, viszont rettenetesen kimerítette, hogy négy gyerekre kellett figyelnie, és még mellette dolgoznia is.

Adammel és Stefannal volt a legkevesebb gondja, a két fiú elvolt együtt. Stefan szülei Európában ragadtak a járvány miatt, nem mintha amúgy sok időt töltöttek volna az Államokban. Stefan nem bánta, láthatóan szeretett náluk lenni, Adammel pedig nagyszerű párost alkottak. Adam érzékeny és őszinte volt, aki nem tűrte az igazságtalanságot, amivel mindig bajba sodorta önmagát. Vele ellentétben Stefan csendes és határozott fiú volt, aki nem félt fizikai erőszakot alkalmazni, ha esetleg Adamet meg kellett védenie. Az eltelt évek alatt kiskamaszokból fiatal felnőttekké értek, mindketten egyetemre jártak és a közös jövőt tervezgették.

A két kisebb gyerekkel már sokkal nehezebb volt. Arden kamaszodott, a tanulás nem érdekelte, de a számítógépes játékok annál inkább. Sokszor éjszaka kellett rászólni, hogy menjen aludni, amit nagyon rosszul viselt. Annie legjobb barátnője elköltözött a városból, ezért a kislány mély depresszióba zuhant, hiába tudtak neten beszélgetni. Robert, amikor hazaért, leült velük tanulni és beszélgetni még pluszban, viszont akkor is rá hárult napközben, hogy biztassa őket a tanulásra, s ha elakadtak egy-egy anyagnál, menjen és elmagyarázza nekik. Ezek után örültek, ha este bezuhantak az ágyba és aludhattak. Elmaradtak az ölelések, a lopott csókok, a vad szeretkezések. Mintha víz alatt lettek volna, és lassan kezdett volna elfogyni az oxigénjük…

Mindezek együtt vezettek odáig, hogy a viszonyuk megromlott. Szörnyen érezte magát miatta, ha éppen volt egy szabad perce, ezen gondolkodott. A járvány lecsengőben volt, elengedhették a gyerekeket otthonról hétvégére. Adam Stefannál aludt, Arden a barátainál, Annie a nagyiéknál, így úgy látszott, kivételesen – hosszú hónapok után – kettesben tölthetik az estét. A polccal és rajta a fényképekkel meg akarta lepni a férfit, mosolyra akarta fakasztani, és szerette volna, ha átbeszélik a dolgokat. Megőrült a csendtől, amely elválasztotta őket egymástól.

A kinyíló bejárati ajtó hallatán összerándult.

- Adam? – Remélte, hogy legidősebb fia ugrott haza valamiért.

- Én vagyok. – Robert hangja fáradt volt. Hallatszott, ahogy a cipőjét lerúgja, majd leteszi a táskáját.

- Valami baj van? Nem szoktál ilyen korán itthon lenni. – Első gondolata az volt, hogy mindent elkezd összekapkodni, de aztán meg sem próbálta. A férfi ugyanis már felé tartott a nappalin keresztül.

- Elfogyott az alapanyag és elengedtek. Mit csinálsz? – Robert döbbenten megállt mellette. A polcot szemlélte, kicsit megdöntötte a fejét, úgy bámulta.

- Meg akartalak lepni.

- Sikerült.

- Ferde lett.

- Látom.

- Rád kellett volna hagynom.

- Mondtam, hogy a srácokkal megcsinálom a hétvégén. – Robert sajnálta a falat, amelyen jól látszott, hogy megcsúszott a fúró.

- Nem mondtad.

- De mondtam. – Robert élesen válaszolt.

Feszült csend lett. Henry nem tudta, mit kellene mondania. A polcot nézte, tehetetlennek érezte magát. Robert érezte ezt, leült mellé, a lábát felhúzta, a térdére támasztotta a karját. Az állán egy csíkban megmaradt a borosta, mert oda sem figyelve borotválkozott reggel.

- Nem emlékszem, hogy mondtad volna a polcot. Sajnálom, ha nem figyeltem. – Henry volt az, aki békejobbot nyújtott, mint mindig.

- Vacsora közben beszélgettünk. A srácoknak tetted épp tányérra a desszertet.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád. Láttam, hogy nem figyelsz.

- Akkor miért nem mondtad újra?

Robert keze ökölbe szorult.

- Így is úgy érzem, hogy kihasznállak! – tört ki belőle hirtelen. Vett egy mély levegőt, majd halkabban folytatta. – A járvány miatt egész nap rád hárulnak a gyerekek a munka mellett. Látom, milyen kimerült vagy, általában mindent kétszer kell elmondani, mire egyszer képes vagy felfogni. Nem akartalak ezzel is terhelni. Megbeszéltük a gyerekekkel, hogy valamelyik hétvégén nekiállunk és megcsináljuk. Együtt. Közösen.

Henry nagyot nyelt. Most tényleg szörnyen érezte magát.

- Sajnálom.

- Ne sajnáld, a francba is! – Robert nem szokott káromkodni, így ez most jól példázta, mennyire feldúlt. – Nem a te hibád.

- De nem is a tied – mondta Henry csendesen. – Ez a helyzet mindannyiunknak teljesen új és ismeretlen.

- Nem fair, hogy te szakadj meg, miközben én…

- Miközben te dolgozol értünk! – vágott a szavába Henry. Most már ő is kezdett mérges lenni és megemelte a hangját. – Mindketten keményen dolgozunk, hogy tanítani tudjuk a gyerekeket és fenntartsuk a lakást. Együtt jutottunk el idáig, ahol most vagyunk. Ez már rég nem csak az én pénzemről szól vagy az én lakásomról. Ez már a mienk! Egymásért dolgozunk, Robert! S ha neked lenne olyan munkád, hogy itthon tudj maradni, akkor te lennél az én helyemben és én érezném rosszul magam. – Próbált uralkodni magán, a lábával arrébb lökte a fúrót és közben azt érezte, gyerekesen viselkedik. – Nem panaszkodtam soha. Szeretlek titeket! Csak fáradt vagyok és rohadtul zavar, hogy nem vagyunk képesek leülni megbeszélni a problémákat! Elég sok éve vagyunk együtt ahhoz, hogy képesek legyünk rá, akkor most miért nem tudjuk megoldani ezeket úgy, mint rég? Mi változott?

Robert keze ökölbe szorult. Nem válaszolt. Henry a ferde polcot nézte, ami jól példázta az életüket.

- Nem kell rosszul érezned magad, mert én vagyok a gyerekekkel. Szeretem őket, te is nagyon jól tudod.

- Tudom.

- Miért nem mondod el, mi bánt?

Robert némán rázta a fejét, hallatszott, ahogy megcsikordulnak a fogai. Henry hosszú évek óta most először érezte azt, hogy szép lassan darabokra törik a szíve.

- Azt hiszem, az együtt töltött évek miatt már csak tiszteletből is megérdemlem, hogy elmondd, mi a baj. Túl fogom élni, ha mondjuk azt mondod, nem szeretsz, szakítsunk. Azt is, ha azt mondod, megismerkedtél valakivel.

- Ez nem… - Robert elkínzottan lehunyta a szemét.

Habozott, mielőtt kinyújtotta a kezét és megérintette a karját. Finoman maga felé húzta, ellenkezésre számított, de a férfi szinte menekült a karjaiba, s úgy ölelte, hogy alig kapott levegőt. Rettenetesen hiányzott neki ez, az összebújások, a beszélgetések. Mindennél jobban hiányolta a férfit, akit szeretett és akit most olyan távol érzett magától.

Sokáig ültek így, míg Robert halkan megszólalt.

- Fel akarok mondani a cégnél. – Fásult és szomorú volt a hangja.

Henry nem pont erre számított, de bólintott.

- Rendben.

- Több céget is megkerestem, viszont egyik sem jelzett vissza és lehet, hogy egy ideig nem lesz munkám.

- Vannak tartalékaink. Eladom a szüleim házát, abból is lesz bevételünk.

- Csak gondot okozok.

- Egy család vagyunk. Megoldjuk. – A férfi hajába fúrta az ujjait, olyan régen tette meg, hogy most rácsodálkozott, mennyit nőtt. – Kérek neked időpontot a fodrászhoz. Lassan tiszta hippi kinézeted lesz.

- Akkor már nem fogsz szeretni? – Robert hangjában végre felbukkant az évődés felhangja.

- Te nem fogod szeretni, amikor a lányod be akarja majd fonni és rózsaszín csatot rakni bele. Lehet, hogy azt hangoztatja, már nem kislány, de tudod, hogy ez csak látszat.

- Erre nem gondoltam!

- Sejtettem.

Robert a nyakába fúrta az arcát. Szappanillata volt, lezuhanyozhatott a cégnél, mielőtt eljött onnan. Női parfüm halovány illata keveredett bele. Futólag korábban is érezte már, mostanában nem bújtak így össze és lefekvés előtt a férfi mindig lefürdött, ezért a képzelete játékának hitte. Tévedett. Keserű lett a szája íze, percekig kereste a szavakat, mire meg tudott szólalni.

- Hogy hívják?

Robert megdermedt, minden izma megfeszült.  

- Kit?

- A hölgyet, akinek a parfümjét viseled. – Remélte, hogy semleges a hangja. A visszafojtott düh azonban szinte sistergett benne. Az egyik karácsonyukkor már volt abból félreértés, hogy látta az egyik kolléganőjével, de akkor legalább a parfümillatot nem érezte. Nem volt meg a lehetősége annak, hogy bizalmasan közel került ahhoz a nőhöz. De ez most más volt.

- Corinne. – Tompán jött a válasz. Érződött benne a megkönnyebbülés. – A főnök felesége. – Robert kibontakozott a karjaiból és inkább nekidőlt a falnak. – Nem akartam elmondani. Szörnyen érzem magam. – A szeme sarkából rápillantott. – Nem csaltalak meg, vagyis én annak érzem, de nem történt semmi.

- Valami mégis. – A szeme mögött lüktetni kezdett egy ponton az idegességtől.

Robert bólintott. Sötétség árnyékolta be csokoládészínű tekintetét, mély ráncokat vésett valami meghatározhatatlan érzelem az arcára.

- Egy ideje már keringett körülöttem, tudtam, hogy akar valamit. Amikor jöttek a hírek, hogy leépítés lesz, behívott az irodába, amikor a főnök nem volt ott. Felajánlotta, hogy ha kedves leszek vele, akkor nem kerülök lapátra.

- Ez zsarolás!

- Veled is pénzért feküdtem le annak idején.

- Nem kell emlékeztetned arra, mekkora seggfej voltam.

- Nem voltál az. Te választási lehetőséget ajánlottál és nem erőszakoskodtál.

- Ő igen?

- Az elején beérte azzal, ha tapogatott és elmondta, miket akar csinálni velem. Miután ennél többet nem engedtem, sőt, figyelmeztettem, hogy szólok a főnöknek, azzal fenyeget, hogy feljelent nemi erőszak miatt.

Henry olyan mély levegőt vett, hogy a mellkasába szúrt a fájdalom.

- Csinos nő?

- Szép, igen. De belül egy rothadó alma.

A hasonlat mosolyra késztette Henryt.

- Nem hiányzik, hogy lefeküdj egy nővel? – Soha nem merte megkérdezni tőle ennyire nyíltan, habár a férfi mindig elmondta, hogy nem vágyik nőre. Viszont a kétely azért csak ott volt mélyen eltemetve benne.  

- Ha hiányozna is, biztos nem vele tenném meg. – Robert felhorkant.

- Nem gondolkodtál rajta?

- Hogy megcsaljalak?

- Aha.

- Szeretlek és tisztellek, szóval nem, de egyszer szívesen kipróbálnám… - Elakadt a hangja, aztán elvigyorodott és nem folytatta.

Henry ezt a vallomást nagyon régóta – jó, csak pár hónapja, de az is éveknek tűnt – hiányolta. A vigyorról nem is beszélve. Ezt a csak neki szóló, hamiskás, szexi félvigyort, amitől hevesebben kezdett verni a szíve és kiszáradt a szája.

Robert jól látta, hogyan mélyül sötétzölddé a férfi pillantása. Pontosan tudta, mi jár a fejében, és jóleső melegség öntötte el. Corinne miatt bűntudat kínozta, és nem akart Henrynek még több gondot okozni, ezért hallgatott róla. Nem kellett volna, pont a hallgatás okozta feszültség miatt távolodtak el egymástól ennyire. Rámehetett volna a kapcsolatuk, ha Henry nem áll a sarkára és nem erősködik, hogy beszéljék meg a dolgot.

Nézte a férfi kócos, szőkésbarna haját, ami lassan őszre váltott, de inkább csak megfiatalította. A rengeteg nevetőráncot a szeme és a szája sarkában. A kinyúlt pólót, ami a kedvence volt, mert kiemelte a ragyogó zöld szempárt, és amit a legjobban lerángatni szeretett róla. Ezernyi érzés kavarodott fel benne, elnyomták a fáradtságát. Odahajolt a férfihoz, könnyű csókot nyomott a szájára.

- Szeretlek!

- Én is. – Henry a két tenyere közé fogta az arcát, a homlokához döntötte a sajátját. – Nagyon szeretlek! Ígérd meg, hogy ezentúl mindent megbeszélünk egymással! Nem akarlak elveszíteni! – Az elmúlt években akármi is történt velük vagy a gyerekekkel, együtt vészelték át. Most pedig bután hallgattak mindketten.

- Ígérem!

- Támogatlak, akármit is döntesz a munkádról, de kérlek, mondd el. Megőrjített ez a csend. Annyira hiányoztál!

Robert átölelte, és némán szidta magát. Annak ellenére, hogy kettejük közül mindig Henry volt a határozottabb és erősebb, valójában nagyon érzékeny volt. Bár az anyjával rendezték a viszonyukat az asszony halála előtt, a szeretetnélküli gyerekkor mély nyomokat hagyott benne.

- Sajnálom. Soha többet nem teszek ilyet! – Puszikat nyomott az arcára.

Henry lassan úgy fordította a fejét, hogy az ajkuk találkozzon. A finom, pillekönnyű csók pár lélegzetvétel után elmélyült, úgy fedezték fel a másik szájának minden zugát, mintha az első csókjuk lett volna. Aztán volt egy pont, amikor már ez sem volt elég, zihálva bámulták egymást.

- Ma lehetek én alul, ha szeretnéd.

Robert felvonta a szemöldökét.

- Nem fogok fájdalmat okozni neked csak azért, mert az a fixa ideád, hogy szükségem van egy nőre.

Henry felkuncogott, előredőlt, a kulcscsontjának döntötte a fejét.

- Az a helyzet, hogy ugyanazokat a dolgokat akarom megtenni veled, mint az a dög – vallotta be. – Korábban is felmerült már bennem, hogy esetleg cserélhetünk, csak mindig elragadott a hév és egyszerűen önző voltam. Nincs annál jobb érzés, mint amikor benned lehetek. – Felkiáltott, amikor hirtelen megfordult körülötte a világ és a padlón találta magát. – Robert?

- Várj, rátérdeltem egy csavarhúzóra! – Robert a térdét masszírozta.

Ezen muszáj volt nevetnie.

- Tudom, hogy nem vicces – mondta, mert a férfi szemrehányóan pislogott.

- Hát, nem is! – Robert a combjára ült, és a feje mellé támaszkodott. A haja a tarkóján kunkorodott, nagyon csábította, hogy beletúrjon. Belemarkolva lehúzza magához és addig csókolja, amíg már nem lesz levegőjük, s csak a vágy maradjon, hogy összeolvadjanak.

A szemében ott lehetett mindez, vagy a férfi már túl jól ismerte, nem tudta, mindenesetre Robert lehajolt hozzá és megcsókolta. Régóta áhított csók volt, kemény és szenvedélyes, mégis lágy és odaadó. A férfi hajába túrt, közben a pólóját rángatta feljebb, hogy hozzáférjen a bőréhez. A másik kezével félresöpörte a mellettük heverő szerszámokat és átfordultak. Maga alá temette, csókolta, simogatta, levetkőztette és folytatta tovább a kényeztetést. El akarta űzni annak a nőnek az emlékét, gyengédséget akart adni a férfinak, ám Robert nyögve emelte hozzá a csípőjét.

- Kell a síkosító, mindjárt jövök! – állt fel.  

- Ennyiből bemehetnénk a hálóba – dörmögte utána élete szerelme, de amúgy esze ágában sem volt megmozdulni. Túl jó volt most ott, ahol volt. Igaz, hogy a padló kemény volt és kényelmetlen, meg mindig útban volt valami, egy fúró, egy csavarhúzó, egy csavar, viszont mégis adott valami pluszt a hangulathoz. Alulról nézte a polcot, a homlokát ráncolta, közelebb csúszott. S csak feküdt ott, küzdött a könnyeivel, míg Henry vissza nem ért.

- Mi a baj?

- Bolond vagy! – Robert felnyúlt és lehúzta magához. Mohón csókolta, két tenyere közé fogta az arcát és csókolta olyan hévvel, hogy megsajdult az ajkuk. Felnyögött, amikor síkos ujjak mélyedtek el benne, ívbe hajolt testtel tárulkozott ki a férfinak.

Valamiért tényleg olyan volt, mintha még soha nem szeretkeztek volna, s mégis ismerős volt minden mozdulat, sóhaj és érzés. A másik szívében vert visszhangot mindegyik, olyan volt, mintha a víz alól bukkantak volna fel és teleszívták volna a tüdejüket oxigénnel. Annyi volt a különbség, hogy a szívük telt meg egymással, szinte megrészegültek tőle. Forró gyönyör áramlott az ereikben vér helyett, beburkolta őket könnyű izzadtság leplébe, hangos nyögést fakasztott mindkettejükből, ahogy újra és újra egymáshoz súrlódott a testük.

Az ujjaik összefonódtak a padlón, Robertnek még a lábujjai is begörbültek az élvezettől. Tiltakozva felmorrant, mert Henry hátrébb húzódott tőle.

- Sajnálom – mondta rekedten, széles mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. A mélyzöld tekintet mélyén vad vágy kavargott, imádta ezt a pillantását, megfeszülő vonásait, amikor már átlépte önuralma határát.

- Mit? – zihálta értetlenül, aztán felkiáltott.

A férfi tövig hatolt belé, semmi finomság nem volt benne, és mégis, annyira jó volt, hogy csak kiabálni tudott minden egyes lökésnél. A gerincében érezte végighullámzani a forróságot, cseppfolyósnak érezte minden izmát, könnyű volt és lebegett. Hallotta Henry hangját, ahogy a nevét kiáltja, az ujjait szorítva merült el benne olyan mélyen, hogy szinte teljesen eggyé váltak.

Ez az összeolvadás semmihez sem volt hasonlítható és mit neki bármilyen nő, bizony neki egy sem kell, amíg ez a férfi így képes őt szeretni! Így, megharcolva érte, az öntudatlanságba sodorva mindkettejüket, világgá kiáltva a szerelmüket…

- Mennyi időbe telt, amíg belevésted a nevünk kezdőbetűit a polcba? – mormolta a férfi nyakába, mert Henry még percek múlva is rajta feküdt, s érezhetően jól érezve magát, nem akart megmozdulni.

- Azzal ment el a délelőtt. Néztem még videókat is róla. – Henry felkönyökölt, a haja még kócosabb lett, izzadtan tapadt a homlokára. – Nem gondoltam, hogy észreveszed.

- Más perspektívából néztem.

Henry ezen jót derült, megszokott széles mosolya heves szívdobogást eredményezett, de Robert ezt nem kötötte az orrára.

- Nem akartam elárulni – árulta el. Legördült róla, miután ellenőrizte, hogy semmi nem lesz alatta. A polcot nézte, még mindig nem engedte el a férfi kezét. – Én tudtam, hogy ott van, és ez elég lett volna.

- Tényleg bolond vagy!

- Csak szeretlek titeket!

- Én is szeretlek! A gyerekek is szeretnek.

- Kivéve, ha arról papolok nekik, hogy tanuljanak, mert azzal jutnak előre az életben.

- Én sem tanultam túl jól, és nézd meg, hová jutottam.

- Már rég a főnök helyettese lehetnél csoportvezető helyett, ha elvégezted volna azt a tanfolyamot – húzta össze Henry a szemét.

Robert elnyomott egy mosolyt.

- Szeretek csoportvezető lenni.

Henry felsóhajtott.

- Tudom. Valójában nem szeretnéd otthagyni a céget, ugye?

- Szeretek ott dolgozni, de Corinne megkeseríti az életemet.

- Mi lenne, ha beszélnél a főnökkel?

- Nem akarom én okozni a válásukat.

- Nem te okozod, hanem az a dög. Ez az ő problémájuk. A főnöknek meg észre kellett volna már rég vennie, hogy a neje másfelé kacsingat. Én is észrevettem.

- Te azt is észrevetted, amikor még a gyanúja se állt fenn.

- Szeretlek és nem foglak csak úgy átengedni senkinek. Ha te menni akarsz, az egy másik dolog, de akkor sem foglak harc nélkül elengedni, jobb, ha tudod.

Robert megszorította a kezét.

- Jobb, ha tudod, hogy ez rám is vonatkozik.

- Nem én találkozgatok nőkkel! – Henry szeme felháborodottan kerekre tágult.

- Mi a helyzet az asszisztenseddel? Magas, jóképű és fiatal, no, meg az érdeklődése egyezik a tiéddel. Múltkor majdnem kidobtam, amikor előadta, hogy mennyire szeret színházba járni, de csak azért mondta, mert te is szeretsz.

Henry meglepetten pislogott. Maddox akkor lett az asszisztense, amikor kinevezték igazgatónak. Valóban fiatal és jóképű volt, és még nála is gyorsabban vágott az esze. Hasonlítottak abban, hogy őt is kitaszította a családja, amikor kiderült, hogy meleg, és talán ezért is karolta fel annyira. Valójában őt is úgy kezelte, mintha a fia lenne, s inkább apafigura volt Maddox számára, mintsem partnerjelölt. Fel sem merült benne, hogy Robert ezt másként látja.

- Maddox magamra emlékeztet.

- Sejtettem.

- Kedvelem őt, de semmi több. Ő nem tapogat engem munkaidő után…

Robert felnyögött.

- Miért is mondtam el?! Most hallgathatom ítéletnapig.

- Legszívesebben eltörném a kezét – duzzogta Henry, majd visszagördült a férfira. – De az mondjuk, megnyugtat, hogy ő soha nem fog így látni téged – vigyorodott el.

- Az száz százalék! – vágta rá Robert határozottan, aztán lassú mosoly jelent meg a szája sarkában. – Nagyon szeretlek és bárhol, bármikor szívesen csinálom veled, de egy csavaranya nyomja a lapockámat, szóval mi lenne, ha átköltöznénk a hálószobába?

Henryből kitört a nevetés. Felállt, és felhúzta őt is. Útközben valahogy összeakadt a kezük, az ajkuk és az ágyra már úgy zuhantak rá, hogy nem járt más a fejükben, csak még még még…

            A nappali felől csivitelő hang hallatszott, amit Robert betudott a lánya hangjának. Nagyot ásított, nyújtózkodott, és ezzel egyidőben felnyögött. A teste tiltakozva sajgott, de amúgy jóleső érzés volt, s elégedetten még mélyebbre fészkelte magát tőle a Henry illatú ágyneműbe.

- Jó reggelt, álomszuszék! – Henry régi szokásához híven vállon csókolta, miután letette a kávéját az éjjeliszekrényre.

- Nem akarok felkelni.

- Nem is kell. Annie ugrott csak haza a töltőjéért, már el is ment.

- Arden?

- Felhívtam Paulékat, az anyjuk szerint még alszanak.

- Adam?

- Stefan leugrott müzliért, mert nekik elfogyott. Adam akkor még aludt. Mit szeretnél reggelizni?

- Csak ne müzlit!

Henry elmosolyodott és elindult szalonnát sütni. Robert utánabámult. A férfi csak egy melegítőnadrágot viselt és egy pólót, de szemérmetlenül jól nézett ki. Igaz, minden második nap edzeni járt vagy futni, hogy megőrizze a kondiját. Neki is elkelne egy kis mozgás, lassan úszógumit növeszt és nem valószínű, hogy az túl vágykeltő lenne. Jó volt, hogy ilyesmin gondolkodhat és nem azon, hogy Corinne-t hogyan kosarazza ki. Mire rávette magát, hogy megmozduljon, addigra vissza is aludt.

Henry a reggelivel teli tálcát letette a kisasztalra, majd visszabújt hozzá a paplan alá. Robert nem ébredt fel rá, de ösztönösen odafészkelte magát a karjaiba. Puszit nyomott a hajára, kis tétovázás után az arcára és a szájára is. A kezének már megálljt kellett parancsolnia, mert útra kelt volna a karcsú alakon. Robert mormogott valamit, ezek szerint nem is aludt olyan mélyen.

- Nem értem, mit mondasz.

- Ne hagyd abba! – A sóhajszerű kéréstől megdobbant a szíve.

- Nem hagyom.

Nem hagyta. Könnyű csókokkal borította be a férfit, aki félálomban törleszkedett hozzá. Alig érintve simogatta, kényeztette, míg Robert álomittas vággyal magára nem húzta. Lassan és édesen szeretkeztek, puhán csókolták egymást, a gyönyör pedig ugyanilyen gyengédséggel ölelte át őket.

Összebújva aludtak el, órákkal később arra riadtak, hogy Adam kopog be hozzájuk, s be is dugta a fejét. Láthatóan elégedettséggel töltötte el a lakás és a hálószoba káosza, valamint zilált kettősük, mert szélesen vigyorgott.  

- Lesz ma valami ebéd, vagy pizzát kell rendelnünk?

Robert hozzávágott egy párnát. Adam kuncogva visszavonult.

- Nem hiszem, hogy ez a legjobb módja annak, hogy megneveld – vélte Henry nagyot ásítva.

- Nem úgy volt, hogy két napig nem lesznek itthon?

- Úgy volt, de Adam jobban szereti a házi kosztot, mint az éttermit.

Robert elmerengett.

- Te sokkal jobban főzöl – állapította meg. – Erről jut eszembe, éhes vagyok. Mennyi az idő? Dél. Hát, persze, hogy éhesek vagyunk.

- Ott a reggelid, azt se etted meg – emlékeztette Henry, de engedelmesen nekiállt keresgélni a ruháját, hogy kimenjen a konyhába főzni.

Valami furcsa és érthetetlen okból, mire kész lett az ebéd, Arden és Annie is hazatalált. Az ürügyeik mondjuk elég mondvacsináltnak hangzottak, de amikor leültek enni és megint vidám beszélgetés hangja töltötte be az ebédlőt, akkor már sem Robert, sem Henry nem bánta, hogy ott vannak.

- Nem úgy volt, hogy mi csináljuk meg a polcot? – Stefan éles szemét nem kerülhette el Henry munkálkodása.

- Meglepetésnek szántam, de elbénáztam. Sajnálom.

- Megcsináljuk? – Arden fellelkesedett.

- Most? – Robert a gyerekeire bámult, de azok lelkesen bólogattak.

- Segítek Henry apunak elmosogatni, addig ti neki tudtok állni – mosolygott Annie.

A nagy nyüzsgés meg vita hallatán Henry később behúzta a nyakát, de aztán mire végeztek a lányával a konyhában, addigra a fiúk is egész szépen haladtak. Leszedték a polcot, újra kimérték a helyét, új lyukakat fúrtak. Sokkal ügyesebbek voltak, mint Henry egyedül.

- Az ott mi? – Annie volt a szemfüles, leguggolt a polchoz és jobban szemügyre vette a fura karcolásokat az alján. Adam és Stefan ugyanis fordítva támasztották a falhoz a falapot. – Nézzétek! – kiáltott fel.

A gyerekek köréje gyűltek, csak Robert lépett oda Henryhez és átkarolta.

- Az egy A betű – ráncolta a homlokát Arden.

- Ez is – mutatott a másikra Annie.

- És ez is – vélte a harmadikra bámulva Stefan. – Ez meg talán egy S? – bizonytalankodott.

Adam elmosolyodott, ő a testvérei feje felett olvasta el a vésést. Okos fiú volt, gyorsan összerakta, mit jelent. Henryre pillantott.

- H. R. A. A. A. S.

- Ez valami rövidítés? – Annie nem értette, aztán a megvilágosodástól kigyúlt az arca. – Henry, Robert, Adam, Arden, Annie és Stefan – sorolta. – Ezek mi vagyunk!

- Elvileg csak én tudtam volna róla – vallotta be Henry. – Nevezzük érzelgősségnek, de szerettem volna, ha valami jelképezi, hogy egy család vagyunk. Ide amúgy is a családi képeket terveztük… - Elcsuklott a hangja, de mosolygott. – Az elmúlt hónapok mindannyiunknak nehezek voltak, és nem ment könnyen, mégis még mindig itt vagyunk egymásnak. Egy család vagyunk. – Robertre pillantott, aki visszamosolygott rá. Nekidőlt. –Tudom, hogy mostanában sokat morgok veletek, de akkor is nagyon szeretlek benneteket!

A gyerekek összenéztek, aztán egyhangúlag a nyakukba omlottak. Roberttel átölelték őket, s Henry arra gondolt, jöhet akármilyen nehézség, amíg így együtt vannak és kitartanak egymás mellett, addig nem lesz semmi baj. Addig boldogulni fognak az életben és lesz jövő, amiben hihetnek.

Órákkal később, amikor a polc a helyére került és a rengeteg fénykép közül kiválasztották a megfelelőket, a gyerekek eltűntek a szobáikban. Ők meg egy pohár borral leültek a folyosón, a falhoz döntötték a hátukat és elégedetten nézték a képeket.

- Ki kell festetnünk – szemlélte Henry a lyukas falat.

- S ez mégis kinek a hibája?

- Na, én meg ezt hallgathatom… - Nem volt igazi felháborodás a hangjában, Robert elvigyorodott a hallatára. Elégedetten a férfi vállára hajtotta a fejét. – Valamikor el kellene mennem megnézni a házat.

- Biztos el akarod adni?

- Most üresen áll és csak tönkremegy. Talán egy boldog család kiűzheti onnan a rossz emlékek árnyait.

- Nem szeretném, ha miattam adnád el. Még meglátjuk, mit szól a főnök hétfőn.

- Mindenképpen el akarom adni. Nekünk ez az otthonunk. A pénz pedig jó lesz tartaléknak, bármit hozhat a jövő. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekeket még iskolába járatjuk, maholnap megnősülnek vagy férjhez mennek. Nem dobhatjuk ki őket a nagyvilágba egy fillér nélkül.

- A házért kapott pénz a te pénzed, Henry.

- Ami az enyém, az a tiéd is. S ami mindkettőnkké, az a gyerekeké is. Ti vagytok a családom. Ki másra költhetném, ha nem rátok? – Robert meghatottan megszorította a kezét. – Azonban nem akarok egyedül odamenni. Eljössz velem?

- Tudod, hogy igen. Kíváncsi vagyok a szobádra.

- Kétlem, hogy még megvan. – Ebben Henry tévedett, mint később kiderült.

- Gyerekkori fotók? – reménykedett Robert. – Még van hely a polcon.

- Azt hagyjuk meg a jövőnek.

- Rendben. – Robert nem akart erősködni. Ivott egy korty bort, és Henryhez döntötte a fejét. – Kár, hogy a srácok itthon vannak.

- Mert?

- Esetleg kipróbálhatnánk, hogy mennyire tudlak felizgatni.

- Nem mondod, hogy még mindig kanos vagy…

Már suttogtak, nehogy a gyerekek meghallják, miről beszélgetnek.

- Ne mondd, hogy te nem vagy az! Négy hónapot kell pótolnunk! A zuhany alatti szükségmegoldás nem számít.

- Szükségmegoldás? – ismételte Henry fojtottan nevetve.

- Szerintem az volt.

- Valld be, hogy csak szeretnél felül lenni.

- Szoktam felül lenni.

- Tudod, mire gondolok.

A leheletük már keveredett és összeért az orruk, úgy évődtek egymással.

- Szerinted mire gondoltam az előbb, amikor a felizgatásról beszéltem?

- A francba! – Henry megcsókolta. A poharát letette a padlóra, hogy még közelebb húzza magához. – Már ezzel felizgattál és ez nagyon szemét dolog tőled, mert itthon vannak a gyerekek!

- Te panaszkodsz, amikor tudod, hogy én nem tudok halk lenni…

- Úgy vettem ki a szavaidból, hogy most nekem kellene halknak lennem.

Robert az ajkán érezte, hogy mosolyog.

- Jaj, menjetek már szobára! – Adam a nyitott ajtóból bámult rájuk. Annyira elmerültek egymásban, hogy észre sem vették, amíg meg nem szólalt.

Zavartan átköltöztek a hálószobába. A borospoharak az éjjeliszekrényen landoltak, ők meg az ágyon. Adam a fejét csóválva visszaballagott a szobájába és Stefanra pillantott.

- Többet hallottam a kelleténél – mormolta, amikor a fiú felvonta a szemöldökét az arckifejezése láttán. – Vannak dolgok, amiket az ember nem akar tudni a szüleiről…

Vége