2. extra: Karácsonyi bonyodalmak

            A hó hatalmas pelyhekben hullott, Robert alig látott tőle, folyamatosan a szempilláin megülő hópelyheket törölgette. Kislánya viszont lelkesen ugrált mellette, a nyelvét kidugva igyekezett elkapni őket. Láthatóan őt boldoggá tette a havazás, ami apjának csak bosszúságot okozott.

- Kijövünk majd hóembert építeni? – kérdezte éppen, és felkacagott, amikor az apja a derekánál fogva átlendítette egy nagy hóbuckán.

- Talán.

- Megkérdezem Henryt, ő biztos nem ezt mondja.

Robert elnyomott egy mosolyt.

- Mi lesz, ha nemet mond?

Annie csodálkozva megtorpant, a szeme kerekre tágult.

- Olyan még nem volt.

- Igen, ez igaz. – Az apja elvigyorodott. Nem tette hozzá, hogy valószínűleg nem is lesz, a férfi ugyanis imádta a srácokat, és ha a csillagokat kérték volna, azt is elébük teszi. – Kétlem, hogy már hazaért. A hó miatt csak lépésben tud jönni. Jobb lett volna, ha be sem megy dolgozni.

- Apu, nézd, de aranyos! – Annie a játszótér felé mutatott. Robertnek hunyorognia kellett, hogy lássa, mit néz. – Egy kutya, apu! Annál a néninél! Nem látod?

- De igen. – Az apja elkomorodott. Ő kevésbé viccesnek fogta fel a látványt. A hóesésben ugyanis egy asszony ücsörgött a padon, egy kutyát szorított magához, ami össze-vissza nyalogatta éppen. Úgy tűnt, elég régóta van a téren, mert a vállán már megült a hó és a haját is őszre festette. – Odamegyünk megnézni?

- Igen! – Annie már rohant is, nem törődött vele, hogy néhány helyen derékig süppedt a hóba, és az apjának kellett kihúznia. – Jó napot kívánok! – Majdnem hasra esett az asszony előtt a sietségtől. – Nagyon aranyos kutyusa van! Megsimogathatom? – Annie a kamaszkorba lépve is ugyanúgy tudott lelkesedni mindenért, mint kiskorában. Robertnek fogalma sem volt, kitől örökölhette.

Az asszony döbbenten pislogott, magához ölelte a kutyát, mire egy macska dugta ki a fejét a kabátja alól méltatlankodó nyávogás közepette.

- Apu, nézd, a néninek van cicája is!

Az apja elfojtott egy nyögést. A gyerekek régóta rágták a fülüket, hogy lehessen egy macskájuk, de eddig mindig sikerült kijátszaniuk őket.

- Elnézést kérek! A lányom imádja az állatokat. Megsimogathatja őket?

Az asszony arca megenyhült, ahogy a lelkesen toporgó kislány nézte.

- Persze. Ő itt Szeleburdi – mutatta be a kutyát, aki már körbe is ugrálta Annie-t. – Ő pedig Rosemary – simogatta meg a macska fejét, aki azonnal hangos dorombolásba kezdett.

- Engem Annie-nek hívnak. Aput meg Robertnek. A néninek mi a neve?

- Mrs. Thomas Smith, de szólíts nyugodtan Katie-nek.

- Köszönöm. Apu, nézd, milyen magasra tud ugrani! – Annie arrébb futott a kutyával, és a kacaját visszaverték a házak falai. Robert mosolyogva nézte.

- Régóta szeretnének egy macskát otthonra – magyarázta. – De kiegyeznének egy kutyával is… - tette hozzá, majd elkomorodott, és lesöpörte a padról a havat az asszony mellett. – Szabad?

- Nyugodtan.

Leült, kicsit megsimogatta a macska fejét.

- Mióta van idekint, Mrs. Smith?

- Nem is tudom. Reggel jöttem el hazulról.

- Nem fázik?

- Oh, beöltöztem. – Az asszony elmosolyodott. – Felkészültem, hogy sok időt kell a hidegben töltenem.

- És az állatok?

- Nekik pakoltam takarót – bökött Katie a nagy szatyorra a lába mellett. – Ne aggódjon, nem lesz semmi bajom, kedves Robert.

- Nagyon hideg van.

- Ez semmiség! Amikor a fiam kicsi volt, akkor volt igazán nagy tél.

- A fia tudja, hogy merre van?

Az asszony arcáról lehervadt a mosoly. Ráncos arcán a megolvadt hó könnycseppként gördült végig. Robert olyan hetvenévesnek saccolta. Látszott, hogy nem az utcán él, a ruhái tiszták voltak, és finom illatúak.

- Nem kell tudnia semmit!

- Összeveszett vele?

- Olyan makacs, mint az apja, Isten nyugosztalja szegényt!

Robert a lányát figyelte, aki éppen belehasalt a hóba, majd vidám nevetés közepette köpködte ki a szájába került havat. Pár nap, és itt a karácsony, de ha nem lett volna, akkor is biztosan tudta, hogy senkinek se lenne szabad egyedül ücsörögnie a hidegben a legnagyobb tél idején.

- Van egy vendégszobánk otthon. Mi lenne, ha ma nálunk maradna? A gyerekeim örülnének az állatainak, én meg megnyugodnék, hogy nem fog halálra fagyni.

Az asszony sokáig bámult rá, láthatóan teljesen meg volt hatódva.

- Nem is ismer engem.

- Ez nem ismeretség kérdése. – Nem tudta, hogy Henry mit fog szólni, ha hazaér, de remélte, hogy megérti, miért ajánlotta fel az asszonynak a szobát.

- Nem mondták még magának, fiam, hogy túl könnyen bízik meg az emberekben?

Robert halkan felnevetett, és felállt.

- Jöjjön! – Felkapta a szatyrot, és felsegítette az asszonyt is, aki láthatóan teljesen el volt gémberedve. – Annie, kicsim, menjünk!

- Katie néni is velünk jön?

- Úgy tűnik…

Annie belebokszolt a levegőbe, aztán lehajolt, és felmarkolta a kutyát.

- Mehetünk!

Az asszony felnézett Robertre.

- A mosolya a magáé.

- Remélem, nem csak abban ütött rám. Karoljon belém, csúszós az út!

Egymás mellett ballagtak hazafelé. Szeleburdi egész jól viselte, hogy Annie össze-vissza ugrándozik, és néha elsüpped a hóban. Mrs. Smith pedig lassú totyogással hagyta, hogy a férfi vezesse.

- Megjöttünk! – Annie nagy rohammal vette be a bejárati ajtót, miután elsőnek robbant ki a liftből a kutyával. – Henry! Adam! Stefan! Arden! Van itthon valaki?

- Kicsim, halkabban! Senki sem süket. – Az apja letette az előszobában a szatyrot, és segített levenni Mrs. Smith kabátját. A macska a földre huppant, és nagyot nyújtózott. Gyönyörű vörös cirmos volt, sárga szemmel, hatalmas tappancsokkal.

- Milyen szép otthonuk van! – Az idős asszony körbenézett, és leült a székre, hogy levegye a csizmáját. Robert letérdelt elé, mire zavartan legyintett. – Boldogulok egyedül is.

- Dehogynem. Nem zsibbadt el a lába ott a hidegben?

- Kicsit. – Mrs. Smith a zsebében kotorászott, és Robert felnézve látta, hogy egy szépen hímzett zsebkendővel a szemét törölgeti. – Tudja, a fiam soha nem tett ilyesmit értem.

- Sajnálom.

- Nem vártam el tőle, de örültem volna, ha megteszi. Köszönöm.

- Szívesen. Adok egy papucsot, jöjjön!

Bekísérte a nappaliba, és leültette a kanapéra. A macska követte őket, és egy ugrással a háttámlán termett. Leült, maga köré fonta a farkát, és fensőbbséges pillantással bámult a gyerekekre, akik köré gyűltek.

- De szép! – Adam megsimogatta, mire azonnal odadörgölőzött a kezéhez.

- Szereti, ha dédelgetik – mosolyodott el Mrs. Smith.

- Srácok, a hölgyet Mrs. Katie Smith-nek hívják, a mai éjszakát itt tölti nálunk.

- Jó napot, Mrs. Smith! – Kórusban köszöntek, mire a macska idegesen hegyezte a fülét, valószínűleg nem szokott ennyi emberhez.

- Mrs. Smith, bemutatom a gyerekeimet. Adam, a legidősebb, és Stefan a barátja. Arden, a középső. Annie-t pedig már ismeri. Henry még nem ért haza?

- Nem, azt mondta, hogy késik – rázta a fejét Arden. – Csak lépésben tud jönni, csúszik az út, és hiába van hólánca.

- Rendben. – Robert csak most szembesült a problémával. Nem mindenki fogadta ugyanis jól, ha egy meleg párral szembesült, és nem tudta, az asszony hogyan fog reagálni. – Mi lenne, ha addig megnézném, mi van vacsorára?

- Henry azt mondta, a fagyasztóból vegyük elő a csirkét, amit tegnapelőtt csinált – nézett fel a macska simogatásából Adam.

- Értettem. Mrs. Smith, kér egy teát?

- Megköszönném, kedves Robert.

A férfi a konyhába indult, közben a karácsonyi díszekkel teli dobozokat kerülgette. Előző nap nekiálltak feldíszíteni a lakást, de aztán a gyerekek aludni mentek, ők meg elmerültek a beszélgetésben, aztán másban is, és elmaradtak vele. Mosolyogva arrébb tolt a lábával egy kiesett gömböt, és nekiállt vizet forralni. Úgy sejtette, párja is örülni fog egy forró teának.

Az elmúlt időszak nem volt könnyű egyiküknek sem. Hálaadás környékén Robert több munkát vállalt, hogy karácsonyra meg tudja venni az ajándékokat, ami azonban félreértések özönét indította el. Henry ugyanis meglátta a kolléganőjével, aki segített neki az egyik meglepetésben, és két napig szóba sem állt vele, mire a gyerekek segítségével kiderítette, mi a baj. Bár a helyzetet tisztázták, és megígérték egymásnak, hogy ezután mindent megbeszélnek, némi feszültség még volt közöttük.

A háta mögött nevetgélés hallatszott, kutyaugatás, majd Rosemary is felnyávogott, hogy jelezze, ott van. Mrs. Smith a gyerekekkel kezdett beszélgetni, tudni szerette volna, hány évesek, milyen iskolába járnak? Az apjuk csak akkor dermedt meg egy pillanatra, amikor azt kérdezte, mikor ér haza az anyukájuk. Hátralesett a válla felett.

- Az anyukánk elhagyott minket. – Annie magától értetődő választ adott, miközben a kutyát dögönyözte a szőnyegen. Az apja remélte, hogy nem szőrőzik össze, mert Henry nem örült volna.

- Oh, te jó ég! Annyira sajnálom! Ilyen csodaszép gyerekeket…

Adam felvonta a szemöldökét, mintha valami gonoszkás kis mosoly játszott volna a szája sarkában.

- Nem kell sajnálni minket, Katie néni. Itt van nekünk apu és Henry.

- Henry? – Mrs. Smith a homlokát ráncolta, és a macskát kezdte el simogatni, aki beleugrott az ölébe. – Az a Henriette becézése, ugye? A mai világban a nők olyan furcsa becenevet választanak maguknak.

Robert kezéből kicsúszott a teásdoboz, és a teafű kiömlött a pultra.

- Elnézést! – szólt hátra, de tudta, hogy most úgyis mindenki az asszonyra figyel.

- Henry férfi, és apu élettársa. – Szokás szerint Adam volt a válaszadó. – Szerintem meg is jött – fordította a fejét az ajtó felé, ahonnan tényleg kulcszörgés hallatszott.

- Henry! – Annie már robogott is Ardennel a nyomában a bejárat felé. Az apjuk utánuk vetődött, de majdnem átesett a lába alá kerülő kutyán.

Henry arcáról tanulmányt lehetett volna írni. Épp a cipőjét rúgta le, amikor Annie, Arden, egy kutya és Robert toppant elébe. Valószínűleg a kutya okozta számára a legnagyobb fejtörést, mert mozdulatlanná dermedt.

- Szia! – Annie a nyakába csimpaszkodott. – Képzeld, találkoztunk egy nénivel, és…

- Kicsim, mi lenne, ha visszamennél játszani Szeleburdival, és hagynád, hogy én beszéljek Henryvel? – Robert egyszerűen derékon ragadta a lányát, és szigorú arccal befelé intette. – Arden, kérlek, csináld meg a teát Mrs. Smith-nek!

- Igenis. Gyere, hugi! – Arden maga után húzta a húgát.

Henry felakasztotta a kabátját, csak utána fordult Robert felé. Nyúzottnak tűnt, mosolya pedig halovány volt, ahogy felvonta a szemöldökét.

- Aggódjak?

Robert már nyitotta a száját, hogy megnyugtassa, amikor Mrs. Smith éles hangja csattant fel a nappaliból.

- Rosemary, nem szabad! Megmondtam, hogy nem karmolunk meg senkit!

- Apu, megkarmolt a macska! – Adam hangja kicsit megszeppent volt.

Henry szeme összeszűkült.

- Mindjárt megyek! – kiabált vissza, pedig Adam nem is neki címezte a kiáltást. Igazából mindegy volt, mert a gyerekek néha apunak szólították, ő meg már ugyanúgy felkapta rá a fejét, mint Robert. Behúzta a férfit a dolgozószobába. Betette az ajtót, és nekidőlt. – Szóval?

- Annie-t hoztam haza Marionéktól, és ott ült kint a hidegben. Nem hagyhattam, hogy megfagyjon! Van egy macskája és egy kutyája.

- Te felhoztál ide egy vadidegent?

- Sajnálom. Tudom, hogy meg kellett volna beszélnem veled, de képtelen lettem volna otthagyni!

- Általában én szoktam felelőtlenül viselkedni. – Ez igaz volt, a férfinak szokása volt ugyanis nem megbeszélni vele a döntéseit.

Robert felsóhajtott, és megdörzsölte az arcát.

- Ne haragudj!

Henry fáradtan az ajtónak szorította a fejét. Kimerültnek látszott, az év végi hajtás rajta is kezdett nyomot hagyni főleg, hogy itthon is sütött-főzött, előre felkészülve a karácsonyra. Csak Marionékat várták a vacsorára, mert Stefan szülei Svédországban töltötték az ünnepeket, de az is előkészülettel járt. Robert nézte a nevetőráncokat a szája sarkában, most vette csak észre, hogy őszül a halántékán. Az utóbbi időben kevesebb idejük jutott egymásra, aminek most kezdte érezni a hatását.

- Nem haragszom! – Henry ránézett. Vállat vont. – Valószínűleg én is ugyanezt tettem volna. Csak ma húzós napom volt…

- Sajnálom! – Robert odalépett hozzá, átkarolta.

Henry puszit nyomott a homlokára, és átölelte.

- Mit kell tudnom a néniről?

- Azon kívül, hogy a belépésed pillanatában világosították fel a srácok, hogy nem nő vagy?

Párja megdermedt, aztán kis szünet után halkan felnevetett.

- Ez érdekes lesz.

- Szerintem is.

- A családja?

- Biztos már keresik. Van egy fia, összevesztek, azt hiszem, ezért ült ki a hidegbe.

- Akkor hívjuk fel a fiát, és vigyük haza! Aztán fejezzük be azt a díszítést, mert teljesen el vagyok maradva a díszítéssel és a vacsorával… - Henry már mozdult, hogy kimenjen, de Robert utána nyúlt. A tarkójára csúsztatta a kezét, és megcsókolta. A férfi ajka még hűvös volt, és kávé ízű, amit még az irodában ihatott.  

Nem lepődött meg, amikor a férfi a derekánál fogva az ajtónak szorította, és elmélyedt a csókban. Átkarolta a nyakát, belefúrta a hajába az ujjait, az őszülő tincsek közé, és érezte, milyen hevesen ver a szíve. Henry apró puszikat nyomott az ajkára, mire elmosolyodott.

- Isten hozott itthon! – mormolta kettő között.

A férfi a nyakába fúrta az arcát, és a bőrén érezte, hogy vigyorog.

- Én is szeretlek! – hallotta a halk suttogást, mire kellemes borzongás futott végig a testén.

- Henry, Rosemary épp a földet kaparja a pálma alól! – A kiabáló ezúttal Stefan volt.

Robert az ajkába harapott, hogy elnyomja a feltörő nevetést. Henry lassan felemelte a fejét, a tekintete egész sötét volt, csupán ezúttal nem a vágytól, hanem az idegességtől.

- Az a pálma évek óta megvan. Ha tönkreteszi, repül ki a hidegbe!

Robert alig tudott félrelépni, a férfi olyan lendülettel indult kifelé. Eddig is sejtette, hogy a férfi azért vett meg bármi mást a gyerekeknek, hogy ne kelljen állatot tartaniuk, de most világossá vált, hogy igaza volt.

- Apu, hol a fertőtlenítő? – Adam kérdésére követte a férfit.

A csatatér, ami a nappaliban fogadta, enyhe kifejezés volt. A macska ugyanis megriadva Henrytől, úgy döntött, hogy felmászik a sötétítőfüggönyön. A mélyzöld drapéria, amit direkt karácsonyra tettek fel, most épp kicsit megtépázva lógott lefelé. 

A kutya hangos csaholással ugrált alatta, szanaszét szórva a pálma mellől kikapart földet. Annie a karját kinyújtva igyekezett leimádni Rosemary-t, miközben Mrs. Smith a teát kortyolgatva magyarázta a mellette ülő Ardennek, hogy Rosemary nem szokott így viselkedni. Adam mártír arckifejezéssel hagyta, hogy Stefan ellássa a sebeit, és morcosan bámulta a macskát. A macska meg most már a karnis tetejéről nézett vissza rá.

Henry csípőre tett kézzel állt a felfordulás kellős közepén. Csak a fáradtsága tehetett arról, hogy idegesebb volt a szokottnál, mert amúgy az évek folyamán bebizonyosodott, hogy ritkán veszti el a fejét.

- Lefelé! – szuggerálta Rosemary-t, aki erre nekiállt mosakodni.

- Próbáld kedvesebben! – Annie odaállt mellé.

- Most tette tönkre a kedvenc függönyömet!

- Megijedt!

- Ez nem mentség! Hogy néz ki a pálmám?

- Pisilnie kellett!

Robert felszisszent, pontosan látta, hogyan feszül meg Henry válla a lánya szavaira.

- Belepisilt? – kérdezte. Elég nyugodt volt a hangja, de a fiúk mindegyike összerezzent, amikor meghallotta. Robert úgy vélte, hogy jobb, ha mielőbb elhárítja a katasztrófát, mielőtt ordítani kezd.

A pálmát évekkel ezelőtt vették neki a gyerekekkel közösen. Tudták, hogy szeretne egyet, csak nem volt biztos abban, hogy megfelelően tudná gondozni. A pálma aztán beköltözött a nappaliba, és Henry addig nevelgette, míg mostanra nagyobbra nőtt mindannyiuknál. Sejtette, hogy miért ragaszkodik annyira a növényhez. A pálma testesítette meg a kapcsolatukat, a családjuk összekovácsolódását. Ahogy nőtt, úgy kötődtek egyre jobban egymáshoz.

- Feltakarítok – szólalt meg. – A pálmát is megnézem – tette hozzá gyorsan.

Henry lassan megfordult. A tekintete magáért beszélt, meg sem kellett szólalnia. Arden felpattant.

- Hozok egy teát! Rendet rakunk, addig ülj le!

- Igen, biztos fáradt vagy! – Annie a kanapé felé tuszkolta. – Ő itt Katie néni, övé Rosemary. Katie néni, ő Henry!

Az asszony a teát kortyolgatta, és nem válaszolt. A férfit méregette, miközben Robert Ardennel, a bekötözött kezű Adammel és Stefannal nekiállt takarítani. A macska megunhatta a magaslati levegőt, mert váratlanul a virágföldet összeseprő Robert hátán termett, onnan meg könnyedén leugrott a szőnyegre, mielőtt a férfi feleszmélhetett volna. Gőgösen a gazdájához sétált, és visszatelepedett az ölébe.  

- Örvendek, Mrs. Smith! Henry Randall vagyok.

- A gyerekek már sokat emlegették.

- Igazán? – Henry mély levegőt vett, és leült mellé. Ahogy a gyerekek és Robert lassan viszonylagos rendet tettek, úgy kezdett elszállni a mérge. – Elnézést, de fárasztó napom volt. A pálmát pedig már idestova négy éve nevelgetem. Rosszul viselném, ha baja esne.

- Rosemary nem akart rosszat. Csak pisilnie kellett. Otthon van neki alom.

- Nem lenne neki jobb otthon?

- Nem. A fiam nem szereti.

- Értem. – Henry látta, hogy fél szemmel mindenki feléje pislog, és biztosra vette, hogy hegyezik a fülüket. Azt is tudta, miért. A családban ugyanis ő számított a problémamegoldónak. – Tudja a fia, hogy maga merre van?

- Nem.

- Aggódni fog.

- Biztos észre se veszi, hogy eljöttem.

- Mi van, ha mégis?

Mrs. Smith kezében mintha finoman megremegett volna a bögre.

- Csak nyűg vagyok a nyakán.

- Ezt ő mondta?

- Nem kellett. Az ilyesmit megérzi az ember.

Adam erre felvonta a szemöldökét.

- Az érzékek néha csalókák.

- Te aztán tudod… - Mrs. Smith elnéző mosollyal mérte végig a fiút.

- Azért, mert fiatal vagyok, még nem jelenti azt, hogy hülye is.

- Fiam, nem hiszem, hogy Katie néni ilyesmire gondolt – szólt rá az apja.

- Arra gondolt, hogy azért, mert fiatal vagyok, még tapasztalatlan is. Valóban, de ettől függetlenül teljesen nyilvánvaló, hogy a néni első mérgében összepakolt, és eljött otthonról, most meg túl makacs ahhoz, hogy ezt beismerje! – Adam kihívóan csípőre vágta a kezét.

- Te még csak egy gyerek vagy! Nem tudhatod, hogy milyen öregnek és elesettnek lenni! Nem akarom, hogy a fiam vagy bárki más szánjon engem! – Az asszony letette a bögréjét, és magához intette a kutyát. Szeleburdi azonnal a lábához telepedett. – Jobb lesz, ha elmegyünk!

Henry összenézett Roberttel.

- Itt egyikünk sem szánja magát – mondta halkan. – Nemsokára mi is megöregszünk, és a gyerekeinkre leszünk utalva. Ugyanúgy tartunk ettől, ahogy maga fél. Ez viszont nem azt jelenti, hogy ettől való félelmünkben aggodalmat okoznánk nekik.

- Én csak… - Az asszony megint előszedte a zsebkendőjét, és megtörölgette a szemét. – Év elején meghalt a férjem, és a fiam úgy gondolta, jobb, ha odaköltözöm hozzá. Nem akarta, hogy egyedül legyek. Nekem viszont itt van Szeleburdi és Rosemary, és őket nem akartam elhagyni. Nagy nehezen beleegyezett, hogy ők is jöjjenek, de nem szereti őket. Sokat veszekszünk miattuk. Múltkor elestem, mert Szeleburdi a lábam elé ugrott, és Peter nagyon mérges volt. El akarta altattatni! Ő a férjem kutyája volt, imádták egymást. És Tom már nincs velem, csak ő maradt, és a macska… - A zsebkendőbe temette az arcát.

Annie odakuporodott mellé, és simogatni kezdte a vállát.

- Ne tessék sírni! Henry és apu majd segít, hogy minden rendbe jöjjön!

A két férfi gondterhelten felsóhajtott. Aranyos volt, hogy a gyerekek ennyire bíztak bennük, de ők sem voltak mindenhatóak.

 

            Mrs. Smith nem akarta elárulni a fia elérhetőségét, hiába kérlelték. Nem tehettek mást, minthogy beköltöztették a vendégszobába. A gond az állatokkal kezdődött. Fekhely, kaja és alom kellett volna nekik. Kiderült, hogy Mrs. Smith konzervet és tápot tett nekik, de az almot már nem tudta volna cipelni. Odakint most már orkán erejű szél dühöngött, és szakadt a hó, még Henry se vállalta, hogy elmegy vásárolni. A problémát végül Adam és Stefan oldotta meg, ugyanis utóbbi emlékezett rá, hogy a mellettük lakó házaspárnál van egy macska. Egy félórával később már alommal és táppal érkeztek vissza, amiért Robert nagyon hálás volt.

A gyerekek magukra vállalták Szeleburdit és Rosemary-t, amivel nagy gondot vettek le a felnőttek válláról. A vendégszoba fürdőjében elhelyezték a Henry által felajánlott lavórban az almot, a konyha egyik sarkában pedig tettek le vizet és kaját nekik. Úgy tűnt, hogy mindkettő nagyon elégedett, evés után összegömbölyödtek Mrs. Smith mellett, és aludtak.

- Nagyon köszönöm! – Az asszony segíteni akart a vacsoránál, de Henry nem engedte, így egy Robert által felszeletelt almát eszegetett. – Sajnálom, hogy gondot okozok.

Robert éppen Annie-t igyekezett rábírni, hogy pakolja össze kicsit a szobáját, így Henry ment oda hozzá.

- Nincs semmi baj, csak megvan a magunk menetrendje, ami most hirtelen összekuszálódott. Biztos nem akarja, hogy felhívjuk a fiát?

- Nem.

Henry felsóhajtott, és inkább elment megteríteni. A vacsora illataira előkerült a család összes tagja, és Annie segített Mrs. Smith-nek is az asztalhoz ballagni. Gazdája eltűnésére Rosemary nyújtózkodni kezdett, és Szeleburdi is felemelte a fejét.

Mrs. Smith láthatóan éhes volt, úgy sejtették, hogy amióta eljött otthonról, nem evett semmit. Robert szedett neki még egy adagot, és szemmel tartotta Annie-t, aki Szeleburdinak csente el a falatokat az asztalról. Stefan kuncogni kezdett valamin, amit Adam súgott neki, aztán összenézve felnevettek. Mrs. Smith kezében megállt a villa.

- Rajtam nevettek?

A két fiú meglepetten pislogott.

- Nem.

- Kétlem, Mrs. Smith. Adamék mindig ezt csinálják – szólt közbe Henry.

- Viselkedhetnének az asztalnál. Az én fiam…

- Aki ügyet se vet magára? – szúrta közbe Adam gúnyosan.

- Fiam! – Robert felemelte a hangját.

- Elég! – Henry hangja nagyon halk volt. – Mindenki fáradt, ingerült. Egyetek, aztán mars zuhanyozni, és irány az ágy!

- Még korán van – mormolta Arden, de nem mert felpillantani a tányérjából.

Henry Robertre pillantott. Tudta, hogy most épp igazságtalan a gyerekekkel, de jobbnak látta a nagyobb konfliktus elkerülése érdekében, ha a szokásosnál szigorúbb velük. A férfi nem szólt semmit, csak finoman megérintette a kezét egyetértése jeleként.

Mrs. Smith ledobta a csirkecsontot a macskának, aki őt bámulta most már percek óta mozdulatlanul. Henry arca picit megrándult. Nem szerette a rendetlenséget, azt meg pláne, ha a padlóra lett dobálva bármi is.

- Utána elmosogatok – szólalt meg Mrs. Smith.

- Köszönjük, de megcsináljuk. – Henry kedvetlenül turkálta a vacsoráját.

- Maga csak fürödjön le, és pihenjen! – Robert próbálta elvenni a kijelentés élét, aminek Henry valószínűleg nem is volt tudatában.

- Segíteni szeretnék, ha már befogadtak.

Adam mormogott valamit, mire Stefan megfogta a kezét, és megszorította. Érezhető volt a feszültség, és Robert kezdte bánni, hogy nem beszélte meg a családdal a döntését. Annie volt az egyetlen, aki örült a váratlan vendégeknek, most is vigyorogva fotózta Szeleburdit a telefonjával.

- Rosemary! – Mrs. Smith kiáltására odakapta a fejét.

A macska, aki eddig nyugodtan ücsörgött a padlón, az asztal szélére ült éppen. Úgy nézett körbe, mintha ő lett volna a ház ura, és nem igazán érdekelte, hogy a gazdája arról próbálja meggyőzni, miszerint neki nem szabadna ilyesmit csinálnia.

- Lehet, hogy elkényeztettem kicsit – vallotta be az asszony.

Henry a macskára bámult.

- Lefelé! – Rosemary meg se rezdült.

Robert tudta, hogy a pálmába mászás óta a királynőként viselkedő cicus vörös posztó a szemében. Felállt, felkapta Rosemary-t, és letette a földre. Kicsit megpöccintette a fülét, mire sértett pillantás volt a válasz, és a macska kelletlenül elindult vissza a nappaliba. Útközben felfedezte a kiesett karácsonyfadíszt, ami az előbb elkerülte a figyelmét. Lelapult, és mielőtt bárki rászólhatott volna, már rá is ugrott. A gömb arrébb pattogott a padlón, Rosemary meg utána vetődött. Szeleburdi ezt nem nézhette tétlenül, és rárontott. Mrs. Smith nevetett.

- Mindig ezt csinálják…

- Az volt a kedvenc gömböm – sóhajtott fel Arden.

- Akkor miért nem vetted fel, és tetted a dobozába? – vonta fel a szemöldökét Henry, holott tudta, hogy ő is megtehette volna ugyanezt. – Na, jó, asztalbontás, ha senki nem kér többet!

A család szétszéledt. Annie a szobájába kísérte Mrs. Smith-t, míg Robert elkezdett rendet tenni az állatok után. Adam és Stefan elvonult fürödni, Arden a tévét kapcsolgatta. Henry mosogatott, közben a fülét hegyezte, de csak Adam nevetése hallatszott a fürdőszobából. Az apja be is kopogott, hogy ésszel viselkedjenek, de a csend csak pár másodpercig tartott.

- Úgy sejtem, megint elúsztatják a fürdőt – sóhajtotta Robert, miközben elvett egy konyharuhát törölgetni.

- Ez a legkisebb bajunk jelenleg.

- Tudom. Sajnálom, az én hibám.

Henry a mosogató szélére támaszkodott, a hátát egyengette.

- Te csak azt tetted, amit kellett. Igazából most jövök rá, hogy mennyire összeszokott család vagyunk. Nehezen viseljük az idegeneket, a változásokat, amik felborítják a napirendünket. Ez egy szintig jó, de jelenleg problémát okoz. A gyerekek nincsenek hozzászokva, hogy egy ismeretlennel legyenek egy fedél alatt.

- Azt hiszem, ez a mi hibánk.

- Igen. Sokkal nyitottabbnak kellett volna nevelnünk őket. Annie-t kivéve.

Robert elmosolyodott.

- Igen. – Letette a tányért, és nekidőlt a pultnak. – Csak az járt a fejemben, hogy nem hagyhatom odakint. Hideg van, és egyedül volt.

- Mondtam, hogy nekem nem kell magyarázkodnod. Viszont az érdekelne, hogy Adam miért olyan ellenséges…

Robert habozott.

- Engem az érdekelne, hogy neked mi a bajod? Még mindig Victorián rágódsz? Mondtam, hogy…

- Nem az a baj! – Henry lehunyta a szemét, és lehalkította a hangját. – Később megbeszéljük. Most Adammel kellene foglalkoznod.

- Neki ott van Stefan. – Robert letette a konyharuhát. – Amióta hazajöttél, nagyon feszült vagy. Tudom, hogy nehéz napod volt, de történt valami más is?

Henry még két tányért elmosogatott, csak utána tette le a szivacsot. A kimerültsége most már teljesen nyilvánvaló volt.

- Felhívott az anyám.

- Az anyád? – Robert meglepődött. A férfi ritkán beszélt a családjáról. Annyit tudott csak róluk, hogy a szülei kitagadták, amikor bevallotta, hogy meleg, és azóta egyszer sem találkozott velük.

- Igen. Apám meghalt.

- Mi? Te jó ég!

- Már pár éve betegeskedett. Anyu azt szeretné, ha hazamennék, és segítenék neki elintézni a temetést, és ott maradnék vele. Azt mondta, a fiaként kötelességem megtenni. – Henry keserűen fintorgott. A keze ökölbe szorult. – Nem tudtam, mit mondjak neki. Nem akarok hazamenni, Robert! De ő ezt soha nem értené meg…

Robert megértette. Igaz, hogy nem beszéltek sokat a családjához való viszonyáról, de ez pont elárult mindent róla. Az, hogy kitagadták csak, mert homoszexuális, és nem keresték évekig, elég jól kifejezte az egészet.

- Sajnálom. Gyere ide! – Magához húzta, és megölelte.

Henry szorosan ölelte, belefúrta a nyakába az arcát.

- Néha visszakívántam a gyerekkoromat, amikor még minden szép volt, és szerettek – mondta halkan. – Az, hogy meleg lettem, nem az én döntésem volt, egyszerűen ilyen vagyok. Próbáltam a kedvükért az elején „normális” lenni, de nem ment. Keményen megküzdöttem az elfogadásért, és még azt se méltányolták. Most viszont nem bánom, hogy kitartottam. Veletek kaptam egy családot, olyat, aki elfogad annak, aki vagyok.

- Szeretünk. – Robert a férfi hátát simogatta.

- Tudom. Felmerült bennem, hogy elmegyek anyámhoz. A lelkem mélyén reménykedtem, hogy egyszer majd elfogadnak ilyennek, de az évek teltek, és nem kerestek.

- Te sem próbáltad keresni őket? Erről például soha nem beszéltél…

- Minden évben küldök nekik egy lapot karácsonyra. Megírom, hogy mi van velem, rólatok is meséltem. Soha nem jön válasz, de legalább… - Henry elhallgatott, csak kis csend után folytatta. – Ezért is rossz, hogy pont most… Szerinted mit csináljak?

- Ezt neked kell eldöntened, de mi itt vagyunk. Szívesen elkísérünk, ha szeretnél elmenni.

Párja felemelte a fejét. Elkínzott volt a tekintete.

- Nem baj, ha most elmegyek zuhanyozni, és lefekszem?

- Dehogy. Lefektetem a gyerekeket, és megyek én is.

- Be kellett volna fejezni a díszítést.

- Ráér holnapig. Menj!

Robert eltörölgette az elmosogatott tányérokat, berakta a maradék mosogatnivalót a gépbe, és elindította a programot. Adamék közben végeztek, nagy nevetgélés közepette vonultak a szobájukba. Arden gyors volt, mert valami haverja fenn lógott a neten, és vele beszélgetett. Annie viszont elaludt a vendégszoba ágyán, Mrs. Smith mosolyogva simogatta a haját, a macska meg ott aludt a feje mellett.

- Örülnék egy ilyen unokának – mondta csendesen, amikor Robert óvatosan a karjaiba vette a lányát.

- Mindjárt visszajövök – válaszolta.

A szobájába vitte a kislányt, levetkőztette, és ágyba dugta. Annie meg sem rezzent, nagyon mélyen tudott aludni, reggelig kevés esély volt arra, hogy felébred. Ardennek csak a haját simogatta meg, és jelezte, hogy időben feküdjön le. A fia erre csak bólintott, és az ágyon hasalva tovább pötyögött a telefonján. Betette az ajtót, és bekopogott Adamékhez. Stefan kinézett, elmosolyodott, és beengedte. Adam a babzsákfoteljében kuporgott, az apja láttára félredobta a mobilját.

- Henrynek mi baja? – kérdezte azonnal.

- Honnan veszed, hogy valami baja van? – Robert fáradtan leült az íróasztal melletti székbe.

- Nem szokott ilyen ideges lenni, meg amikor jöttünk ki a fürdőből, láttam, hogy ölelitek egymást. Mi történt?

- Meghalt az apja.

A két gyerek összenézett.

- Élnek még a szülei? Soha nem beszélt róluk.

- Nekem is keveset. Évek óta nem beszélt velük.

- Miért?

Robert a szavakat keresgélte, de úgy vélte, az lesz a legjobb, ha őszinte lesz.

- Kitagadták a homoszexualitása miatt.

Stefan arrébb noszogatta Adamet, és leült, majd visszahúzta az ölébe.

- Tudunk segíteni valamit? – kérdezte.

- Aranyosak vagytok, de egyelőre Henry nem tudja, hogy mi legyen. Az anyja arra kérte, hogy menjen haza.

- El akar menni? – Adam aggódva ráncolta a homlokát.

- Azt hiszem, nem. Megígértem neki, hogy vele megyünk, ha mégis úgy dönt.

- Persze, hogy megyünk vele! – Adam Stefan kezét szorította, ami nem kerülte el az apja figyelmét.

- Most viszont azt mondd meg, fiam, miért voltál olyan undok Mrs. Smith-szel.

Adam felsóhajtott, és láthatóan nem akart válaszolni. Stefan a vállára támasztotta az állát, és átölelte.

- Amikor jöttünk haza, az anyja itt várta a ház előtt.

- Megígérted, hogy nem mondod el! – Adam lehajtotta a fejét.

Robert lehunyta a szemét. A volt felesége felbukkanása hiányzott most neki a legkevésbé.

- Mit akart?

- Beszélgetni.

- És?

- Mondtam neki, hogy hagyjon békén!

Stefan közbeszólt.

- Látott minket, és elkezdett mindenfélét beszólogatni. Hogy biztos Henry miatt lettünk buzik, meg ilyesmiket.

Adam Stefan kézfejére rajzolt mintákat a mutatóujja hegyével.

- Nem akarom látni soha többé, és azt sem akarom, hogy Arden vagy Annie közelébe menjen! Le van fogyva, szörnyen néz ki, és piaszaga volt. A nagyi mesélte a múltkor, hogy őt is megkereste, pénzt akart tőle.

- Adott neki? – Robert a dühét próbálta palástolni, egyelőre kevés sikerrel.

- Biztos. Tudod, hogy nem tud neki nemet mondani.

- Igen, tudom. Legközelebb szóljatok, ha felbukkan, rendben?

- Igen. Sajnálom, hogy nem mondtam, de amikor megjöttél, hoztad Mrs. Smith-t, és őelőtte nem akartam. Különben is, szerintem szúrjuk a szemét.

- Mrs. Smith-nek? – Robert az ajtóból szólt vissza.

- Aha.

- Miért?  

- Meleg pasik nevelnek három gyereket, akik közül az egyik szintén meleg.

- Ne foglalkozz vele! Idős, konzervatív.

- Holnap megkeresitek a fiát? Biztos aggódik érte.

- Ugye, tudod, hogy lehet, neki van igaza?

Adam elszomorodott, és bólintott. Robert bátorítóan rámosolygott, és kiment.

- Apu, várj! – Adam utánaszaladt. – Holnap kaphatok valamennyi pénzt? – kérdezte suttogva.

- Azt hittem, mindenkinek megvettél már mindent karácsonyra.

Adam elvörösödött.

- Stefannak szeretnék még valamit – nyögte ki. – Lehet?

- Hát, persze! Jó éjt!

- Nektek is. Mondd meg Henrynek, hogy szeretjük!

- Megmondom. – Robert puszit nyomott a fia hajára, amikor megölelte.

Csak akkor ment be Mrs. Smith-hez, amikor a fia mögött becsukódott az ajtó. A macska még mindig ott aludt az ágyon, de most már a kutya is odabújt hozzá. Az asszony egy könyvet olvasgatott, amit a nappaliból hozott magával. Felnézett, amikor leült mellé.

- Alszanak?

- Csak Annie. Arden és a fiúk későn szoktak lefeküdni. Hogy van?

- Jól, köszönöm. – Katie becsukta a könyvet. – Köszönöm, hogy befogadtak.

- Szívesen.

- Nem számítottam ilyen kedvességre senkitől, igaz, elfelejtettem, hogy jön a karácsony, és az emberek sokkal megértőbbek lesznek.

Robert megsimogatta a macskát, aki fel sem vette a cirógatást.

- Engem nem érdekel, hogy karácsony van, vagy a nyár kellős közepe, akkor is odamentem volna magához. Magányosnak és elesettnek tűnt, én pedig pontosan tudom, hogy milyen érzés.

- Nem olyannak tűnik.

A férfi Rosemary bundájába fúrta az ujjait, mire halk dorombolás volt a válasz.  

- A feleségem elhagyott, amikor Annie még pici volt. Ott maradtam egy fizetéssel és három kicsi gyerekkel. Minden nap keményen megküzdöttem, hogy enni tudjak nekik adni, és ruházni tudjam őket. Néha magam is így üldögéltem a padon, ahogy ma maga. Egyedül, és reménytelenül.

- Hogyan állt talpra?

- Biztos jobban hangzana, ha azt mondanám, hogy megmentettem magamat, de az nem lenne igaz. Henry segített, hogy helyrezökkenjen az életünk.

- Ezért van vele?

- Maga szerint hálából vagyok együtt vele?

- Nem igazán tudom elhinni, hogy egy férfi, főleg egy családapa, egy férfiba szeressen bele.

- De azt el tudja, hogy a fia ki nem állhatja magát…

Az idős asszony arcából kifutott a vér.

- A kettő nem ugyanaz.

- Lehet, de abban egyezik a kettő, hogy maga a saját elgondolása alapján alkot véleményt olyasmiről, amiről fogalma sincs. Szeretem Henryt, aki jobb apja a gyerekeimnek, mint az anyjuk valaha is volt. S jobb partner, mint a feleségem volt. Ez az igazság. Nem tudom, hogy a fia mit érez maga iránt, de lehet, hogy ön téved. Aggódott magáért, ezért költöztette oda a saját lakásába, és azért akarta elaltattatni Szeleburdit, mert maga elesett miatta. Lehet, hogy nem tudja kimutatni a szeretetét, de esetleg adhatna neki még egy esélyt. Talán a férje is örülne neki… - Robert felállt. – Most próbáljon meg aludni! Szép álmokat!

- Köszönöm.

Robert visszapillantott az ajtóból, látta, hogy a zsebkendőjét keresi. Betette az ajtót, és felsóhajtott. Benézett a hálószobájukba, de ott sötét volt. A homlokát ráncolta, és a férfi keresésére indult. Henry a nappaliban rángatta le a megtépázott függönyt, körülötte mindenfelé díszek hevertek.

- Azt mondtad, lefekszel.

Párja a kanapé háttámlájára dobta a függönyt, és csípőre tette a kezét.

- Lezuhanyoztam, de nem hiszem, hogy tudok aludni. Inkább befejezem, amit tudok.

- Rendben. Lefürdök, és jövök segíteni.

- Nem kell, megoldom egyedül is.

Erre Robert nem mondott semmit, csak magára hagyta. Sietett a fürdéssel, és bár borotválkozni akart, reggelre halasztotta. Rövidnadrágot húzott, és Henry kinyúlt pólóját, majd visszaballagott a nappaliba. A férfi éppen halk káromkodás közepette próbálta a helyére tenni a kandalló felett a girlandot, amiről pont tegnap állapították meg, hogy rém giccses. Meg is egyeztek, hogy idén nem teszik fel, s lám, Henry épp azzal küzdött, hogy mégis megtegye. Odalépett a háta mögé, és lefogta a kezét.

- Azt beszéltük, hogy nem tesszük fel.

- Tudom, de tavaly is jól nézett ki.

- Csak Marionnak tetszett – emlékeztette Robert finoman.  

- A francba! – Henry dühösen tépni kezdte, de ahogy a girland megadta magát, nekizuhant a férfinak. Robert lába alá valami dísz került, váratlanul kifutott alóla a talaj, és nagy puffanással értek földet. Jobban mondva, Henry ráesett, alig kapott egy percig levegőt.

- Robert, jól vagy? – A férfi lemászott róla, és föléje hajolt.

- Igen, de legközelebb ne csinálj ilyesmit!

- Ne haragudj! Fel tudsz ülni?

- Azt hiszem. – Robert fájdalmas nyögéssel felült, majd megszemlélte a műanyag angyalkát, amire rálépett. – Menjünk aludni! – kérte szelíden kis csend után.

Henry lehuppant mellé a szőnyegre. Úgy nézett ki, mindjárt elsírja magát, pedig erre ritkán volt példa.

- Sajnálom.

- Csak menjünk aludni, kérlek!

- A gyerekek?

- Annie alszik. Arden valamelyik barátjával cseverészik. Adamék… egyet találhatsz. Mrs. Smith lefeküdt, Rosemary és Szeleburdi pedig már rég elaludtak.

Henry feltápászkodott, és őt is felsegítette. Megtekintette a saját maga által kavart káoszt, és felsóhajtott.

- Tényleg jobb lesz, ha inkább lefekszünk.

Robert lekapcsolgatta a villanyokat, ellenőrizte a mosogatógépet, és követte a férfit a hálószobába. Henry már bebújt a takaró alá, a feje alá tette a karját, a plafont szemlélte. Elhelyezkedett mellette, és a kislámpát is lekapcsolta.

- Shirley a városban van – bökte ki, miután percekig feküdtek mozdulatlanul a takaró alatt anélkül, hogy egymáshoz szóltak volna.

- Mi? – Henry azonnal megfeszült. – Ezt csak most mondod?

- Adam most mondta. Itt várt rájuk a ház előtt. Beszélgetni akart vele, de amikor rájött, hogy Stefan nem csak egy haverja, akkor mindenfélét mondott nekik.

Henry nagyot fújt, és feléje fordult.

- Adam hogy’ viseli?

- Rosszul, de azt hiszem, érted jobban aggódik.

- Értem?

- Igen. Feltűnt neki, hogy valami baj van. Elmondtam mindkettőjüknek, remélem, nem haragszol.

- Nem. – Henry a gondolatait próbálta összeszedni. Robert is feléje fordult, mire kinyújtotta a kezét, megérintette az arcát. – Nem ma akartál borotválkozni? – simított végig borostás állán.

- Ráér holnapig, vagy zavar?

- Tudod, hogy nem. – Közelebb húzódott hozzá a takaró alatt. Átölelték egymást. – Sajnálom, hogy így alakult a mai nap. Meg az elmúlt heteket is – sóhajtotta. – Egy féltékeny hülye voltam, bocsáss meg!

- Nem történt semmi, el kellett volna mondanom, hogy mit tervezek. S Mrs. Smith-t is meg kellett volna beszélnem veled. Olyan, mintha összeesküdött volna ellenünk minden…

Henry felsóhajtott.

- Ebben egyetértünk.

Sokáig hallgattak, a lakásban csend honolt. A szobában, ahogy a szemük hozzászokott a sötéthez, kivilágosodott minden, mert egyikük sem húzta be a sötétítőket. Odakint, a hó visszaverte a fehérbe borult utcán a lámpák fényét, és élettel töltötte meg a sötét sarkokat is. Henry szerette a telet, a legjobban azt, hogy összebújhatnak a meleg lakásban a puha paplan alatt. Robert ennél gyakorlatiasabb volt, így jobban tolerálta a nyarat. Ám most a félhomályban kellemes volt csak feküdni, szorosan összesimulni, elfelejteni az aznapi gondokat.

Furcsa volt Henry passzivitása, máskor ilyenkor még a napot beszélték meg, a mosolya és vidám hangja elcsitította a napközbeni feszültséget. Ám a férfi hallgatott, pedig ébren volt, Robert érezte, ahogy az ujjai hegyével finoman cirógatja a nyakát, az állát.

- Akarsz beszélni róla? – kérdezte csendesen.

- Mit kellene mondanom? – Henry hangja keserű volt. – Azt hittem, hogy lezártam a múltam. Még azzal is áltattam magam, hogy megbocsátottam nekik. Tévedtem. Dühös vagyok rájuk, és ezt az se tudja kisebbíteni, hogy apu meghalt. A gyerekeket arra tanítom, hogy bocsássanak meg másoknak, például az anyjuknak, én meg képtelen vagyok rá. Micsoda képmutató alak vagyok! – A hátára fordult, a karját a szemére fektette.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz.

A férfi felsóhajtott, reszkető kis hang volt, annyira idegen tőle.

- Néha… hiányoznak – vallotta be. – Veszekedve váltunk el, és azt mondtam nekik utoljára, hogy megvetem őket. Apunak már soha nem tudom elmondani, hogy szeretem.

- Henry, ne magadat hibáztasd! Ők löktek el maguktól, nem te. Milliószor megkereshettek volna, és nem tették. Te szoktad mondani a gyerekeknek, hogy nem az ő hibájuk, amiért az anyjuk elment. Azt hiszem, ez rád is vonatkozik. Nem te döntöttél úgy, hogy meleg leszel.

- Tudom. – A férfi feléje fordította a fejét. – Nagyon szeretlek, ugye, tudod?

- Én is szeretlek!

- Szerencsés vagyok, amiért itt vagytok nekem.

- Szerintem inkább mi vagyunk szerencsések.

- Vitatkozni akarsz? – Henry hangjában végre felbukkant a jókedv apró szikrája.

Robert felnevetett, a férfi ajkát kereste, és gyengéd csókot nyomott rá. Henry erre közelebb fészkelődött hozzá, s olyan szomjasan viszonozta, hogy belesajdult a szíve. Nem tiltakozott, amikor a férfi lassan hanyatt döntötte, és elmélyült a csókja. A lázas sietség, ami érződött benne, egy olyan ember kétségbeesett szeretetéhsége volt, aki gyászolt, és melegségre vágyott.

Gyengédsége, ami jellemezni szokta szeretkezés közben, most semmivé vált. Robert felszisszent, ahogy az erős ujjak türelmetlenül lerángatták róla a pólót, majd a rövidnadrágot. Mégsem jutott eszébe tiltakozni. Ugyanolyan mohón tapadt a férfi ajkaira, és cibálta a rajta levő ruhadarabokat, mint Henry. Zihálva feszült ívbe a háta, egy tenyér siklott végig a gerince mentén. Mohó ajak fedezte fel a nyakát, a mellkasát, a csípőjét, combjának hajlatát. Henry hajába túrt, amikor a combját széttárva nyelvével kényeztette, és igyekezett elnyomni a hangját. Általában sokkal később feküdtek le, mint a gyerekek, ám most nem ez volt a helyzet, és nem akart hangos lenni.

Henry ezzel mit sem törődött, hajtotta valami újsütetű vágy. Apró csókokkal borította a testét, nem hagyott ki egyetlen hajlatot sem. Mintha csak azt akarta volna, hogy Robert kiabálva vergődjön alatta. Úgy csókolta, hogy sajogni kezdett az ajkuk, és az ujjai nyomot hagytak a combján, ahogy még szélesebbre tárta a lábait. A síkosító hidegére mindketten felszisszentek, a testébe hatoló két ujj érzetére Robert lélegzete elakadt.

- Nem fáj?

- Nem.

- Benned akarok lenni! – Henry az ajkára lehelte a szavakat, ujjaival egészen mélyen simogatta-őrjítette. A hangjában sóvárgó tűz égett, ahogy segített Robertnek hasra fordulni. Feltérdeltette, a hátához simult, merevedését markolta finoman, miközben lassan beléhatolt. Reszketve vettek mindketten levegőt, Robert aprókat lélegzett, Henry általában több időt szokott hagyni a felkészítésére, és most a teste tiltakozott.

- Ne! – nyögött fel, amikor a férfi kicsit erőteljesebben mozdult.

- Lazulj el! – Henry a tarkóját csókolta, a fogai a nyaka puha húsába mélyedtek. Ujjaival cirógatta, míg Robert össze nem rándult, feléje nem lökte a testét. Zihálva átkarolta Robert mellkasát, hogy mozdulatlanul tartsa, és ő diktálhassa a tempót.

Nyögésre felelt nyögés, izzadt testük egymásnak feszült, Henry belémélyedt, sekélyen, szinte kicsúszott belőle, hogy aztán tövig mélyedhessen el benne, és Robert hangosan felnyögve reszkessen a karjaiban. Újra s újra a testébe lökte magát, míg a gyönyör forrósága égetni kezdte síkos húsukat.

- A francba! – Henry halk káromkodása lassan jutott el Robert tudatáig, megpróbált koncentrálni, miközben a kéjes érzés lassan igába vonta valamennyi porcikáját.

- Mi? – Aztán ő is meghallotta.

- Rosemary, kicsikém, merre vagy? – Mrs. Smith volt az, a nappali felől jött bizonytalan hangja.

Henry felmorrant, Robert a párnába fúrta az arcát, hogy visszafojtsa a kiáltását, amikor önuralmát vesztve vadul elmélyedt benne, és olyan erővel szorította, hogy alig kapott levegőt. Gyönyöre az övé is volt, még az ujjai hegyében is érezte rezdülését; lélegzetet elakasztó, csodálatos pillanat volt.

Más esetben szorosan összebújtak volna, de most Henry visszafojtott káromkodással ráterítette a takarót, és felrángatta a nadrágját. Robert alig bírt megmoccanni, de az oldalára fordult.

- Ne menjek veled?

- Maradj csak! – Henry futó csókot nyomott az ajkára, és kisietett. Aggódva pillantott utána.

Mrs. Smith a macskát simogatta, aki éppen az egyik dobozban ücsörgött, és láthatóan esze ágában sem volt kijönni onnan. Henry rosszkedvűen felsóhajtott. Élete legelemibb szeretkezését élte át Roberttel, és ahelyett, hogy most szorosan összebújva csókolóznának, egy macskát kénytelen levadászni. Odalépett az asszonyhoz, és leguggolt mellé.

- Minden rendben? – Mrs. Smith arcát látva enyhült a haragja.

- Nem akartam felébreszteni magukat, de Rosemary megszökött.

- Még nem aludtunk. – A férfi a macskát nézte, aki őt bámulta összehúzott szemmel. – Beviszem magához, hogy le tudjon feküdni – ajánlotta fel.

- Az az igazság, hogy Rosemary megszokta, hogy szabadon járkálhat a lakásban. Nehezen viseli a bezártságot. – A macska erre két forgás után összegömbölyödött a dobozban, alatta méltatlankodva recsegtek a karácsonyi díszek.

- Rendben, akkor hagyja nyitva az ajtaját. Éjszaka majd ránézek.

- Nem akarok még több gondot okozni. – Mrs. Smith szomorúan kuporgott a fotelban.

Henry leült a lábához a szőnyegre.

- Sajnálom. Tudja, nem a legjobbkor érkezett hozzánk. Most mindenki feszültebb kicsit, ilyen vagy olyan okból.

- Nem akar beszélni róla?

- Tessék?

- Arról, ami bántja.

- Ha beszélek róla, felhívhatom a fiát? Biztos aggódik magáért.

- Maga aggódna az édesanyjáért?

Az asszony kérdésére Henry nekiállt simogatni az alvó – jobban mondva alvást tettető – macskát.

- Ő nem aggódna értem, és azt hiszem, ez a lényeg.

- Sajnálom.

Henry mély levegőt vett. A levegőben még érződött a vacsora és a gyerekek habfürdőjének illata, még az orrában érezte Robert vágyának illatát, izmaiban ott rezgett a kielégültség. Otthon volt, és ez most még erősebben tudatosult benne.

- Egy kicsit én is, de most már mindegy. Van családom, akik aggódnának értem, ha bajom esne. Robert gyerekei az enyémek is, és ez jó érzés.

Mrs. Smith babrálni kezdte a köntösét.

- Nagyon buta voltam, hogy szó nélkül eljöttem otthonról – mondta ki nehezen.

Rosemary Henry kezéhez dörgölőzött. Dorombolt.

- Néha az emberek nem gondolkodnak tisztán, ha mérgesek – válaszolta szelíden.  

- Ez így van. – Az asszony elmosolyodott. – Rosemary kedveli magát.

- Jobb lett volna, ha azelőtt kedvel meg, hogy leszaggatta a függönyömet – sóhajtotta Henry, majd vállat vonva, kicsit lemondóan rávigyorgott a belépő Robertre. – Dorombol.

Robert megállt mellette, a vállára támaszkodva átlesett a feje felett a macskára, és puszit nyomott a hajára.

- Vegyünk a gyerekeknek egy macskát – javasolta.

Henry felmorrant.

- Azért ott még nem tartunk! – nézett fel rá.

Robert ránevetett.

- Annie azt mondta, hogy még soha nem mondtál nekik semmire nemet. A macskával fogod elkezdeni?

A férfi arckifejezését látva Mrs. Smith felkuncogott, és Robertből kitört a hangos nevetés. Lehuppant a kanapéra, és a szemét törölgette, amikor felbukkant a család többi tagja. Adam és Stefan láthatóan úgy jártak, mint a szüleik, megzavarták őket valamiben. Arden értetlenül pislogott, míg Annie a szemét dörzsölve botorkált utána.

- Mi történt, apu? – kérdezte.

Henry felemelkedett.

- Hívjuk fel a fiát, Katie – mondta, és gyengéden megveregette az asszony összekulcsolt kezét. – Szerintem maguk is hiányoznak neki.

Mrs. Smith valóban tévedett. A fia már a rendőrséget is értesítette, hogy eltűnt az édesanyja. Az összes kórházban érdeklődött, nem érte-e baleset, és az utcákat rótta, amikor Henry felhívta a mobilját. Nem telt bele egy óra, és már ott is volt. Rémülete engedett kissé, így csak szeretettel korholta az anyját felelőtlensége miatt, és még arra is volt gondja, hogy megsimogassa a lába alatt rohangászó kutyát.

A gyerekek lelkesen segítettek pakolni, de Annie elsírta magát, amikor búcsút kellett vennie két új barátjától. Mrs. Smith meghívta magukhoz őket, így végül mosolyogva integetett a kocsi után, ami csak lépésben tudott haladni a kavargó hóesésben.

- Minden jó, ha a vége jó – mondta az apja, és a vállát átkarolva visszakísérte a meleg lakásba.

Az előszobában mindenki levetette a kabátját, a cipőjét, Stefan véletlenül meglökte Ardent, aki ezt nem vette jó néven, pár perc múlva már vigyorogva kergetőztek.

Henry a dobozokat nézte, aztán végigpillantott a gyerekeken.

- Nincs kedvetek díszíteni?

- A lakást? – kapta fel a fejét Adam.

- Igen.

- Nincs késő ehhez? – Arden felvonta a szemöldökét.

- Tudtommal holnap nincs iskola.

- Nincs – rázta a fejét Annie, hosszú haja az arca körül repkedett.

- Robert? – Henry a férfira nézett. Robert vissza rá.

- Rendben, de vedd figyelembe, hogy azt a fertelmes girlandot mindannyian leszavaztuk!

Henry elvigyorodott.

- Kidobom a kukába – ígérte.

- Segítek – fogta meg a kezét a férfi, és gyengéd csókot nyomott az ajkára.

Összemosolyogtak, aztán mindketten Annie felé kapták a fejüket. A kislány ugyanis felemelt egy dobozt, de annak kiszakadt az alja, és az összes dísz a szőnyegre zuhant. Dermedt csend lett. Annie az ajkába harapott, és megszemlélte a dobozt.

- Üvegdíszek – olvasta. Lenézett a lába elé. – A szőnyegre estek – jelentette be kicsit megszeppent hangon.

Adam volt az első, aki fojtottan vihogni kezdett, majd mindannyiukból kitört a nevetés. Henry arra gondolt, így hogyan lesz feldíszítve a lakás, ám ahogyan végigmérte a gyerekeket, rájött, hogy ez nem számít. Nem számított, hogy hány dísz kerül fel majd a kandalló felé, vagy éppen a fára, az sem, hogy tépett lesz-e a sötétítőfüggöny, s az sem, hogy sikerül-e minden ajándékot beszerezni karácsony napjára. Az számított, hogy együtt vannak. Itt voltak egymásnak, egy családként. Ő, aki hosszú évekig nem is álmodott hasonlóról, nagyra becsült minden pillanatot.

Adam és Stefan összekapaszkodva nevetgéltek, az, hogy szerelmesek egymásba, teljesen nyilvánvaló volt. Őket nézve arra gondolt, hogy ő soha nem tudta volna ellökni magától a fiát csak azért, mert a saját nemét szereti. Robert úgyszintén. Az, hogy a szülei mégis megtették, megmutatta, milyen emberek valójában. S úgy vélte, megkövezhetik, de nem fog elmenni az apja temetésére. Lehet, hogy vér szerint az apja volt, de Robertet látva pontosan tudta, milyen az igazi édesapa, és az övé nem volt az.

- Mire gondolsz? Elkomolyodtál. – Robert kicsit félrehúzta, hogy a gyerekek ne hallják.

- Nem megyek el a temetésre.

A férfit nem érte meglepetésként a dolog. Henry sejtette, hogy ismerte annyira, hogy tudta, hogyan fog dönteni.

- És anyukádhoz?

- Mit szólnál, ha karácsony másnapján felpakolnánk a srácokat?

Robert bólintott.

- Rendben.

- Kirándulni megyünk? – Annie szemfüles volt.

- Henry anyukájához – borzolta össze a haját Adam, akinek még jobb volt a füle, no, és persze sokkal jobban tudott olvasni a két férfi testbeszédében.

- Neked van anyukád? – Annie kérdésére mindenki elmosolyodott.

- Mindenkinek van, hugi – mondta neki Adam.

Henry felkapta, habár Annie már rég nem volt az a kislány, akit könnyedén a csípőjére ültetett.

- Képzeld. Már rég nem láttam.

- Ahogy én anyut?

- Igen, kicsim.

- A tiéd se akar látni, mint anyu engem?

Robert ebben a pillanatban meg tudta volna fojtani a volt feleségét.

- Meghalt apukám, ezért örülne, ha elmennék hozzá.

- Oh! – Annie elszomorodott. – Sajnálom. – Megölelte a férfit.

Henry belefúrta az arcát a Disney hercegnő illatú tincsek közé. Igaz, hogy Annie maholnap nővé érik, neki mégis mindig is az az édes kislány marad, akinek megismerte.

- Én is.

Stefan letérdelt a szőnyegre esett üvegdíszek elé.

- Szerintem nem törtek el – vélte.

- Álljunk neki díszíteni! – adta ki az utasítást Adam.

Nekiálltak.

 

            A karácsonyi pulyka már akkor a sütőben volt, amikor Robert felébredt aznap reggel. Álmosan dörzsölte a szemét, és a kávéillat felé tapogatózott. Henry a kezébe nyomta, ahogyan jött kifelé a fürdőszobából.

- Jó reggelt, álomszuszék!

- Jó reggelt! Mikor keltél?

- Korán. Beraktam sülni a pulykát, összekészítettem a salátákat…

- Ne is folytasd! – Robert ásított egyet. – Hány óra?

- Nyolc is elmúlt.

- Miért nem ébresztettél fel?

- Olyan édesen aludtál…

Robert morcosan ránézett, mire Henry elvigyorodott. Odahajolt hozzá, és megcsókolta. Már éppen elmélyedtek a csókban, amikor Annie berobbant a szobába.

- Apu, végre! Hogy vagy képes ilyen sokáig aludni?

- Neked is jó reggelt, kicsim! – Robert hagyta, hogy a lánya mellé fészkelje magát. – Történt valami?

- A mami kérdezi, hogy ott aludhatok-e nála?

- Mikor?

- Ha megjöttünk Henry anyukájától.

- Nem tudom, mikor jövünk meg, mert te is tudod, hogy messze lakik. Már egyszer megbeszéltük.

- Tudom, apu, de ha időben itthon leszünk, mehetek a mamáékhoz?

- Mehetsz! – Robert az ágy fejtámlájának dőlt, és az álom maradékát is kipislogta a szeméből.

Annie puszit nyomott az arcára, és már mászott is le mellőle.

- Köszi! Megyek, és felhívom!

Robert csak sóhajtott, és a kiürült kávésbögrét az éjjeliszekrényre csúsztatta.

- Köszönöm, életet mentettél!

- Mint mindig. – Henry visszahajolt hozzá, és Robert átkarolta a nyakát, hogy elmélyültebben tudják felfedezni egymás kávéízű ajkát.

- Apu, ehhez még korán van! – Ezúttal Arden volt a bevonuló.

- Mi van itt? – Az apja felnyögött. – Máskor nem érdekellek titeket ennyire.

- Paul és Willie megkérdezték, hogy náluk alhatok-e? – Barátaira, akik ikrek voltak, a suliban tett szert, és azóta majdhogynem elválaszthatatlanok volt tőlük.  

- Mikor?

- Ha megjöttünk Henry anyukájától.

Szülei összenéztek. Ez kezdett gyanús lenni.

- Megbeszéltük, hogy nem tudjuk, mikor érünk haza…

- Tudom, de ha nem lesz késő, átmehetek?

Igazából nem volt oka, hogy az apja miért tiltakozzon, így ő is megkapta az engedélyt.

- Fogadjunk, hogy Adam keze van a dologban – töprengett Robert, amikor kisebbik fia kiment a szobából.

- Szerintem is. – Henry odadőlt mellé. – Biztos kettesben akarnak hagyni minket. Azt hiszik, ki leszek borulva, és úgy vélik, jobb, ha nem lesznek láb alatt. Talán igazuk van…

- Nem lesz semmi baj. Ott leszünk veled.

- Még szerencse. Nem biztos, hogy egyedül is elmennék – vallotta be a férfi kis hallgatás után. – Jössz reggelizni? – kérdezte, hogy elterelje a témát.

- Igen, csak előbb megborotválkozom.

- Szeretlek borostásan is.

Robert elvigyorodott.

- Ezt mertem remélni – válaszolta, de azért elment megborotválkozni.

A nap további része nyugisan telt. Robert Henrynek segédkezett a konyhában, a gyerekek a szobájukban maradtak különféle kifogásokkal. Késő délután az apjuk nógatására nekiálltak megteríteni a vacsorához, majd további félóra könyörgés után sorsot húztak, ki mehet előbb fürödni vacsora előtt.

Henry és Robert időt spórolva közösen zuhanyoztak, amivel természetesen egy percet sem nyertek, mert a futó csókokból és szappanozásból szeretkezés lett. Kapkodva öltözködtek, hogy végezzenek, mielőtt Marionék megérkeznek. A csengetésre Robert ment ajtót nyitni, ám a mosolya megkopott, amikor észrevette, hogy ki áll feszengő anyósáék mellett.

- Shirley…

- Jó estét! Eljöttem anyuékkal, ha nem baj.

Robert nagyot nyelt, és igyekezett uralkodni a vonásain. Igenis baj volt. Nem akarta a lakásában tudni a volt feleségét, még kevésbé együtt lenni vele karácsonykor. Azt is tudta, hogy a gyerekek ki fognak borulni, viszont Shirley-nek járt a havi egy alkalom. A tisztessége és a haragja küzdött egymással, míg Henry meg nem jelent a háta mögött.

- Miért nem jöttök be? – kérdezte, aztán megtorpant. Shirley-re meredt, elkomorodott.

- Mama! – Annie futva érkezett, az apja nem tudta időben megállítani. A kislány majdnem hasra esett, úgy fékezett le. Felbámult az anyjára. – Anyu?

- Szia, Annabelle! Mekkorát nőttél…

A lánya szeme összeszűkült.

- A nevem Annie – közölte, és kigyúlt az arca. Látszott, hogyan küzd magával. Egyrészről örült az anyjának, másrészről élénken éltek benne az emlékek arról, mit művelt, amikor utoljára látta.

- Menj el! – Adam váratlanul szólalt meg, észre sem vették, hogy mögöttük áll. – Nem akarunk látni! – Ellenségesen meredt az anyjára.   

Nagyanyja enyhíteni próbálta a helyzetet.

- Mindenkinek jár egy esély, Adam.

- Ő azt már rég eljátszotta – jelentette ki az unokája, és sarkon fordulva elvonult a szobája felé.

Robert Henry-re pillantott. Az, hogy Shirley végül velük vacsorázhatott, csakis Marion kedvéért történt, aki megkönnyebbülten ölelte meg őket.

- Köszönöm.

- Egyelőre ne köszönj semmit!

- Megváltozott. Komolyan. Van munkája, és abbahagyta az ivást.

- Ezzel nem teszi meg nem történtté az elmúlt éveket, Marion.

- Tudom, de jó kezdetnek, nem gondolod? – Az anyósa olyan reménykedve nézett, hogy Robertnek nem volt kedve kiábrándítani.

Soha nem telt még vacsora ilyen feszültségben. Adam Stefannal ki sem jött a szobájából, pedig még Henry is kérlelte. Marion próbálta fenntartani a társalgást, míg a férje Ardennel és Annie-vel beszélgetett. Shirley érezte ezt, mert csak turkálta az ételt, és úgy egy óra múlva bejelentette, hogy hazamegy. Kiment a mosdóba, mielőtt megjött volna a taxija, amit Robert hívott neki. Utóbbi le sem tagadhatta, hogy megkönnyebbülve felsóhajt.

- Csörög a telefonod, Henry! – Annie a nappali felé fülelt.

- Anyám lesz az – ugrott fel a férfi, és ment, hogy felvegye. Mutatta, hogy átmegy a dolgozószobájába. – Szia, anyu! Igen, tudom. Boldog karácsonyt! – nyitott be a szobába, majd megtorpant. A beszűrődő fény tökéletes keretet adott Shirley-nek, aki a tárcáját tartotta a kezében, és az íróasztala mellett állt, aminek ki voltak húzva a fiókjai. – Bocsáss meg, anyu, de visszahívhatlak?! Sajnálom, de muszáj letennem! Szia. – A kisasztalra dobta a mobilját, és a mellkasán összefonta a karját. – Azt hiszem, az az enyém.

- Szükségem van némi pénzre. – Shirley nem tagadott semmit. – Anyu nem ad.

- Jól teszi.

- Te ezt nem értheted! Itt állsz, egy vagyon van a tárcádban…

- Ne is folytasd! – A férfi érezte, ahogy a düh a torkát karistolja. Ennyi év után is emlékezett Robert arcára, amikor először találkoztak. – Minden centért keményen megdolgozom. Napi nyolc-tíz-tizenkét órákat. Néha hétvégén is. Robert nemkülönben. Neked a munkáról meg fogalmad sincs, mert mindig más tartott el. A szüleid, Robert, a különféle férfiak, akikkel összeadtad magad.

- Nem tudsz te rólam semmit!

- Eleget tudok. Van öt perced, hogy elhagyd a lakásom!

- Rohadék!

- Négy perc ötvenöt másodperc – pillantott Henry az órájára. – Ezt pedig kérem! – tépte ki a nő kezéből a tárcát. – Kifelé! – suttogta.

- Nem tudsz örökre eltüntetni az életetekből…

- Oh, dehogynem. Felhívom a rendőrséget, és bejelentem, hogy megloptál. Aztán felhívom az ügyvédem, és beperellek. Mire végzek veled, örülni fogsz, ha néhány hét közmunkával megúszod. – Henry sötétzöld szeme soha nem csillogott még ilyen fenyegetően.

- Nem teszed meg a gyerekek miatt!

- A gyerekek örülni fognak, ha nem látnak majd. Ne áltasd magad! Eljátszottad a szeretetüket!

- Az anyjuk vagyok!

Henry ellépett mellette, leellenőrizte a pénztárcájában levő összeget, majd a fiókba dobta, és kulcsra zárta. A vonalas telefonért nyúlt, és érzelmek nélküli arccal elkezdett egy számot bepötyögni. Shirley rámeredt, aztán dühösen szitkozódva kirohant, és a kabátját lekapva a fogasról, feltépte a bejárati ajtót. Cipőjének kopogására Robert felfigyelt, és utána ment, de a nő akkorra már beszállt a liftbe. A homlokát ráncolva lépett vissza a lakásba, és megállt a dolgozószoba ajtajában.

Henry a székében ült, nem nézett rá. Nagyon dühösnek látszott, amikor felkapcsolta a villanyt. A telefont forgatta a kezében, és nem mozdult, hogy felvegye a mobilját, ami nekiállt csörögni.

- Mi történt?

- Sejted, nem? – A férfi keserűen megrázta a fejét.

Robert sejtette.

- Nem a mosdóba ment.

- Nem.

- Elvitt valamit?

- Csak akart.  

- A fenébe! – Robert Marionékra gondolt. – Mit mondunk nekik?

- Az igazat kellene.

- Beleszakad a szívük.

- Ők is tudják, Robert!

Egymásra meredtek.

- Vedd fel a telefont, anyukád az. – Robert kifelé indult, és csendesen betette maga mögött az ajtót. Egy pillanatra megállt, majd besétált a nappaliba, ahol Marion épp nevetett valamin.

- Shirley hol van? – kérdezte, amikor belépett.

- Szerintem hazament.

- Drágám, van nála kulcs? – Marion a férjére nézett.

- Nem hiszem.

- Jaj, ez a lány! – Marion fáradtan vállat vont, aztán csak nézte a komor Robertet. – Van még valami más is?

- Arden, Annie, megnéznétek Adaméket? Jó lenne, ha végre kidugnák a fejüket a szobából.

A két gyerek összenézett, majd ellenkezés nélkül elindultak a bátyjuk szobája felé. Marion leült a férje mellé, és megfogta a kezét. Robert velük szemben foglalt helyet, és lassan elmondta, mi történt. Mire befejezte, Henry is előkerült, majd a gyerekek is.

- Anyu elment? – Adam zsebre dugott kézzel állt meg az apja mögött.

- Igen.

- Tudom, hogy meg kellene bocsátanom neki – mondta a fiú kis habozás után. – Csak nem megy. Haragszom rá, amiért elhagyott minket, ahogy apuval bánt, ahogy Stefannal beszélt. Nem akarom látni, nem akarom, hogy közöm legyen hozzá!

Henry odalépett hozzá, és magához ölelte.

- Nincs semmi baj – mormolta, miközben a hátát simogatta, hogy megnyugodjon.

Adam kipillantott a karjai közül.

- Titeket szeretlek, de őt nem. Sajnálom, mama!

Marion sírt.

- Semmi baj, kicsikém! – A férje átkarolta a vállát. – Megértünk.

Adam lassan elmosolyodott.

- Éhes vagyok – jelentette ki.

Henry felnevetett.

- Gyere, adok enni! Stefan, neked is. – A két fiú vállát átfogva indult velük a konyha felé, és Robert utánuk nézve megállapította, hogy szerencsés, amiért ez a férfi őt szereti.

Később, amikor az anyósáék már elmentek, és a gyerekek is lefeküdtek, egymáshoz bújva ücsörögtek a kanapén, és vörösbort kortyolgattak. A kivilágított karácsonyfát nézték, amit közösen díszítettek fel, és az illata betöltötte az egész lakást, nemcsak a nappalit.

- Anyukád tudja, hogy megyünk?

- Titeket nem mondtalak. Nem tudom, mit fog szólni. – Henry a bort lötykölgette a poharában. – Azt sem tudom, igazából miért akarja, hogy elmenjek hozzá. Az öccse és a családja ott lesz nála az ünnepekben.

- Talán békülni szeretne…

- Fogalmam sincs. A lelkem mélyén reménykedem, hogy így van, de… félek is. – Nyújtózkodott, hogy a kanapé melletti asztalkára le tudja tenni a poharat, majd visszafészkelődött Robert karjaiba.

- Miért vagytok még fenn? – Adam hunyorogva állt meg az ajtóban.

- Te meg miért nem alszol?

- Szomjas vagyok. – A fiú tovább botorkált a konyha felé. Ásítozva tért vissza, és lehuppant a lábukhoz a szőnyegre.

- Menj aludni! Holnap korán indulunk – figyelmeztette az apja.

Adam most már éberen pislogott fel rájuk.

- Zavarok?

- Nem. Csak beszélgettünk.

- Holnap Stefannál alszom – jelentette be a fiú, amikor megölelte őket.

- Egyikőtök se lesz itthon? – Robert felvonta a szemöldökét.

Adam elvigyorodott, és rájuk kacsintott.

- Boldog karácsonyt! – nevetgélve visszament a szobájába.

Henry szorosabban ölelte a férfit.

- Boldog karácsonyt! – dünnyögte a fülébe.

Megcsókolták egymást, aztán bámulták tovább a fát, amin az üvegdíszek szanaszét szórták a színes égősor fényét, és anélkül, hogy összebeszéltek volna, megállapították, hogy minden gond ellenére, ez az egyik legszebb karácsonyuk.

 

            A gyerekek kezdtek nyűgösek lenni, mire elérték Henry szüleinek házát. Tény, hogy nehezen indult a nap, hiszen éjszaka elállt a szél, viszont esett vagy tizenöt centi hó, ami megnehezítette a vezetést. Jártak a hókotrók, de Robert így is a főnöke egyik négykerékmeghajtású kocsiját kérte kölcsön, hogy biztonsággal odaérjenek.

Henry egyre komorabb lett, ahogy maguk mögött hagyták a kilométereket. Robert egyszer megkérdezte, hogy vezessen-e, de nemet intett. A rádióban csupa karácsonyi dal szólt, ám ezek sem tudták jobb kedvre deríteni a férfit. A gyerekek érezték a feszültséget, mert vicceket meséltek egész úton, és Henryt is próbálták bevonni.

Robert a mellettük elsuhanó házakat nézte, ahogy egyre jobb környékre értek, némileg összeszorult a gyomra idegességében. Amikor összekerültek Henryvel, picit örült, amiért nem kell megismerkednie a szüleivel, mert kínosnak érezte a helyzetet. Most, ennyi év után inkább Henry miatt aggódott.

- Itt lakik anyukád? – Annie tátott szájjal nézte a házat, amelynek még az erkélyén is fényfüzér égett.

Robert kezdte sejteni, a férfi honnan örökölte a jó ízlését.

- Nem semmi! – dünnyögte Stefan, pedig ő vagyonosabb családból származott.

Henry leparkolt a járda mellé, egy szedán mögé. A gyerekek azonnal kitülekedtek a kocsiból, és nyújtózkodtak. Adam kivette a kabátjukat, és kiosztotta. Betette az ajtót, mintha sejtette volna, hogy most nemkívánatos a jelenlétük.

- Minden rendben?

- Ideges vagyok – válaszolta Henry egy kis fintor kíséretében.

- Itt vagyunk veled.

- Tudom.

Robert megfogta a kezét.

- Nem lesz semmi baj.

Henry tekintete elsiklott a válla felett, követte a pillantását. A ház ajtaja kinyílt. Egy vékony, idős asszony állt a küszöbön, és őket nézte.

- Anyukád?

- Igen.

- Meg fog fázni, ha sokáig áll az ajtóban.

Henry bólintott, majd lassan kiszállt. Kivette a felöltőjét, felhúzta, majd a kesztyűjét is, amit Roberttől kapott előző nap. Maga is tudta, hogy utóbbi inkább időhúzásként szolgál, de nem tudott tenni ellene. Megigazította a haját, csak utána sétált melléjük.

- Elszórjuk a havat? – Adam lehelete meglátszott a levegőben.

Henry emlékezett, hogy a hólapátot mindig a verandán tartották.

- Ha van kedvetek hozzá.

- Elgémberedtünk – ugrált Arden.

- Menjünk, mert Mrs. Randall még megfázik… - Robert maga mellé gyűjtötte a gyerekeket, de persze egyikük se bírt magával, és kihasználva, hogy az ajtóig vezető járdán is nagy a hó, hatalmas lelkesedéssel rohanni kezdtek. – Nem hiszem el…

- Hagyd őket! – Henry megfogta a kezét, mielőtt rájuk kiabálhatott volna.

Az anyja kicsit megdöbbent tekintettel bámult rájuk. Szerencsére a gyerekek kicsit kisebb lendülettel vették be a verandát, és hatalmas vigyorral fékeztek le előtte.

- Boldog karácsonyt, Mrs. Randall! – Annie csillogó szemmel nézett az asszonyra, és egy kis dobozt nyújtott feléje.

Henry és Robert értetlenül álltak meg mögöttük. Nem tudták, hogy a srácok ajándékkal készültek.

- Köszönöm. Boldog karácsonyt nektek is. – Az asszony a fiát nézte. – Szia, Henry.

- Szia, anyu! – Henry mosolyogni próbált. – Bemutatom a páromat, Robert Jamest és a gyerekeinket. Adam, Stefan, Arden és Annie. Gyerekek, ő itt az anyukám, Mary.

- Elszórnánk a havat a járdáról, Mrs. Randall – vetette fel Adam. – Elvihetjük a lapátot?

- Igen, köszönöm. Van itt két lapát is, választhattok. – Adam és Stefan megragadta mindkettőt, és már kocogtak is le a lépcsőn.

- Arden, csinálunk hóangyalt? – Annie megragadta a bátyja kezét.

- Naná! Hová lökjelek?

- Nem úgy gondoltam! – Annie kacagva ugrált le a lépcsőn, a haja kócosan lobogott utána.

- Kicsim, vedd fel a sapkádat! – szólt utána az apja.

- Nem akaroooom!

- Annabelle! – Henry szigorúan nézett rá, és a kocsikulcsot nyújtotta.

A kislány szenvedő arccal visszavonszolta magát érte, és morcosan követte a bátyjait.

- Adam, a kulcsra vigyázz!

- Rendben! – Adam már Stefannal versengve a havat szórta.

- Jöjjetek be! – Mary végre elindult befelé.

Robert megállt az előtérben a nappaliba vezető ajtó küszöbén. Henry megtorpant mögötte. Az anyja nem volt egyedül. Sejthette volna a ház előtt parkoló szedánról. A nagybátyja a fotelban trónolt, és kifejezéstelen arccal teát kortyolgatott. Emlékezett a csészére, még a nagyanyjáé volt.

- Henry, micsoda meglepetés! Anyád azt mondta, hogy nem valószínű, hogy eljössz.

- Jó napot, Ron bácsi.     

- Nem egyedül jött – jelentette be az anyja, mintha erre szükség lett volna, mivel Robert ott állt a fia mellett.

- Robert James, a párom. Robert, a nagybátyám, Ron és a felesége, Eveline. Stanley?

- Nemsokára ideér. Megnősült, van két gyereke. Stanley amúgy a fiam – magyarázta Ron bácsi Robertnek.

- Gondoltam. – A férfi most kezdte érezni, milyen ideges. – Nekünk három van.

- Három micsoda? – Eveline most először szólalt meg, kissé ellenszenves volt a hangja.

- Gyerek.

- Nem négy? – Mary zavartan kifelé pislogott.

- Stefan a fiam barátja.

- Adoptálás vagy béranya? – Ron bácsi lényegretörő volt, míg a felesége azonnal rápisszegett.

- Saját. Elvált vagyok.

Mary megpróbálta elejét venni a vitának.

- Nagyon kedvesek vagytok, hogy hoztatok ajándékot, de igazán nem kellett volna.

- A gyerekek ötlete volt, nekünk sem mondták meg.

- Oh, értem. – Az asszony lassan leült a kanapé egyik sarkába. – Üljetek le! Kértek teát?

- Jól esne egy csészével, köszönjük! – Robert a kanapéhoz húzta Henryt, de még le sem ülhettek, amikor nagy nevetgélés közepette bevonultak a gyerekek. Illedelmesen köszöntek, és felsorakoztak előttük.

- A hó ellapátolva! – vigyorogta Adam. – A kulcs megőrizve! – Adta oda Henrynek.

- Köszönöm. Ügyesek vagytok!

- Annie, hogy nézel ki? – Robert felsóhajtott. Lánya tiszta hó volt, még a haja is abból állt ki.

- Angyalt csinált! – kuncogott Arden.

- Beledobtál a hóba! – sziszegte a húga.

- Te akartál angyalt csinálni!

- De nem így!

- Elég legyen! Arden, segíts a húgodnak lesöpörni a ruhájáról a havat odakint! Ha ez nekiáll olvadni itt bent, Mrs. Randall mit fog szólni!

- Kicsit neveletlenek, nem? – Eveline nem bírt lakatot tenni a szájára.

A gyerekek abban a pillanatban elkomorultak, az apjuk nemkülönben. Henry mély levegőt vett. Nehéz volt ebben a pillanatban a beszéd. A házban semmi sem változott, még az apja karosszéke is ugyanott állt, ahol gyerekkorában. Az anyja ugyanoda tette a fát, ahol mindig is állni szokott, és ugyanazt a csokis kekszet sütötte, amit kicsi korában. Ám már semmi sem volt ugyanaz.

A ház már nem volt akkora, mint emlékezett, és az anyja is milyen picike lett. Megőszült, meghajlott a háta, és ezernyi ránc árnyékolta a szemét. Az ő gyönyörűséges anyja, akire olyan büszke volt hajdanán. Aki most nem szólt egy szót sem, pedig ő kérte, hogy jöjjön el.

- Ne csinálj úgy, Eveline néni, mintha Stanley egy szent lett volna kölyökkorában – mondta halkan. – A gyerekek nyűgösek, korán keltek, hosszú út áll mögöttük. Érzik a feszültséget, azon próbálnak enyhíteni.

Senki nem válaszolt semmit. Annie csúnya pillantást vetett Eveline-re, de aztán megint felderült az arca. A sütire mutatott.

- Ilyet sütött Henry is!

- Tényleg? – Mary a fiára pillantott. Találkozott a tekintetük. Nem tudta, hogy a fia mire gondolhat. A kamasz, aki akkoriban rájuk vágta az ajtót, magasra nőtt, mint az apja. A halántékán már őszült, a szeme és a szája körül nevetőráncok jelentek meg. Elegáns volt, drága kabátot viselt, még drágább karórát. Látszott, hogy sokra vitte. Többre, mint azt az apja vagy ő gondolta róla. Homoszexuálisként nem lehetett könnyű élete, miután elment otthonról, és mégis, már akkor látta, hogy boldog, amikor a ház felé jött a gyerekekkel és a párjával.

- Úgy látszik, mégsem lettél semmirekellő, mint apád mondta – vetette közbe Ron.

Henry arca megrándult.

- Csalódást okoztam, gondolom.

- Meglepődtünk, az már szentigaz. – Ron egy sütiért nyúlt. – Üljetek már le!

Robert érezte, hogy Henry dühös. Nem mutatta ki, de kesztyűs keze ökölbe szorult.

- Anyu, miután itt vannak Ron bácsiék, és Stanley is nemsokára megérkezik a családjával, azt hiszem, mi csak útban lennénk – fordult a férfi az anyja felé.

- Nem, maradjatok csak!

- Miért? – Henry végre feltette a kérdést, ami a torkát égette. Körbemutatott. – Levettetek minden képet a falról, amin rajta vagyok. A közöseket is. Egyszer sem kerestetek, hiába küldtem a karácsonyi lapokat. Tudtátok a számomat, de egyszer sem hívtatok. Apu már napok óta halott volt, amikor méltóztattál elmondani. Elvártad, hogy eljöjjek! – Érezhetően megemelkedett a hangja, és sejtelme sem volt, ebben a pillanatban mennyire hasonlít az édesapjára. – Annyi év eltelt, és most mégis azt akarod, hogy leüljek és teázzak veletek. Elhallgassam, ahogy az öcséd és a felesége sértegeti a gyerekeimet, és vágjak hozzá jó képet! Miért?

- Igazad van, annyi év eltelt, de szerintem apád is örülne neki, ha most maradnál.   

Henry keserűen megrázta a fejét.

- Önző vagy, anyu! Szeretlek, ahogy aput is szerettem, viszont ez nem elég ahhoz, hogy úgy üljek itt, mintha nem telt volna el több mint húsz év. Nem tudod meg nem történté tenni azokat az éveket, mindazt, amit a fejemhez vágtatok aznap. Sajnálom. Komolyan sajnálom, de nekem ez így nem megy, bármennyire szeretném. Menjünk, srácok! – karolta át Annie és Arden vállát. A kislány aggódva megfogta a kezét.

- Biztos ezt akarod? – súgta halkan.

- Igen. Menjünk haza! – Henry torkát a szomorúság égette.

Robert nem mondott semmit, csak utánuk ballagott. A szíve majd’ megszakadt a férfiért, viszont megértette, miért akar elmenni. Azért jött el, hogy adjon egy esélyt magának és az anyjának. Ám itt állva a szülői házban, ahonnét megpróbálták kitörölni az emlékét is, más megvilágításba került minden.

Adam nem mozdult, nem ment a családja után. Kis habozás után Stefan kezét fogva megállt Mrs. Randall előtt, aki olyan arcot vágott, mintha megütötték volna, mégsem marasztalta a fiát.

- Henry a legnagyszerűbb ember, akit ismerek – mondta csendesen. – Amikor az anyánk elhagyott minket, apu mellé állt, és segített neki. A második apánk lett, és iszonyúan szerencsések vagyunk, amiért minket választott. Amiért képes hajnalban felkelni, hogy reggelit készítsen nekünk, vagy hogy szemrebbenés nélkül átszervezi a napját, ha valamelyikünk rosszul lesz a suliban. Azért, mert szeret minket. – Egyenesen az asszony szemébe nézett. – Magát pedig rettenetesen sajnálom, mert esélyt sem adott neki, hogy ennek bizonyságát adja. Sem maga, sem a férje. Az anyámat megvetem, mert elhagyott minket, és ugyanúgy megvetem magukat is. – Olyan erővel szorította Stefan kezét, hogy annak finoman megrándult az arca. – A szülőség nem csak arról szól, hogy megszülök egy gyereket, és eldicsekszem vele – lesújtó pillantást vetett Ronékra –, hanem arról is, hogy mellette állok, amikor szüksége van rám. Én ezt tanultam az apámtól és Henrytől, akiket maguk lenéznek, mert melegek. Jobb szülők, mint maguk valaha lesznek! Menjünk, Stefan!

Henry nem szólt semmit, amíg a kocsihoz nem értek. Akkor viszont magához vonta Adamet, és csak ölelte szorosan. A fiú érezte, hogy remeg, és ettől könnyek gyűltek a szemébe.

- Nem akartam bántani anyukádat – suttogta.

- Semmi baj. – Henry hangja rekedt volt.

- Szeretlek! – Adam ritkán mondott neki ilyesmit, így ez most különösen nagy kincsnek bizonyult. Henry eltolta magától, és rámosolygott. Könnyek csillogtak sötétzöld szemében.

- Én is szeretlek! Mindhármatokat! – tárta ki a karját, és magához ölelte a három gyereket, majd Adam felhorkanására, vigyorogva Stefant is odahúzta. – Téged is!

Robert a könnyeit törölgetve nézte őket.

- Mi lenne, ha hazafelé karácsonyi dalokat énekelnénk? – kérdezte.

Henry elengedte a gyerekeket, odaadta a slusszkulcsot Adamnek, hogy be tudjanak szállni. Kis tülekedés kezdődött, míg Arden leverte a havat Annie kabátjáról, és berakhatták a dzsekiket a hátra. Beszállás után Adam előrehajolt, és tekergetni kezdte a rádió gombját.     

- Mondom, énekelnénk! – szólt oda az apja, mire visszahuppant az ülésre, egyenesen Stefan karjaiba. Ha már ott volt, megcsókolta, mire Arden és Annie hangos pfújolásba kezdtek. Kitört belőlük a nevetés.

A férfi egy utolsó pillantást vetett a szülői házra. Mély levegőt vett, a hideg levegő beleszúrt a tüdejébe, de kitisztította a fejét. Levette a kabátját és a kesztyűjét, hogy hátrategye a gyerekekéhez, majd átkarolta Robert derekát.

- Köszönöm.

- Nem csináltam semmit. Még csak meg sem védtelek. Nem vetted túl sok hasznomat. 

- Itt voltál velem, és ez az, ami számít. – Két tenyere közé fogta a férfi arcát, és puha csókot lehelt az ajkára. A szeme sarkából látta, hogy a nappali függönye meglebben. Kicsi fájdalom nyilallt a mellkasába, de azt képes volt elviselni. – Menjünk haza!

Az anyja eközben szomorúan nézte őket az ablakból, és a gyerekektől kapott ajándékot forgatta a kezében. Kis tétovázás után kibontotta. A fényképalbum láttán a homlokát ráncolta. Kinyitva viszont lassan megeredtek a könnyei. Mindegyiken a fia volt. Régebbi fotók, valószínűleg másolatok. Újabbak, amiken már nem volt egyedül. Egyetlen dolog volt, ami mindegyiket jellemezte. A sötétzöld tekintet, amit ragyogóvá változtatott a férfi mosolya.

Felzokogott, és lassan eltántorgott a kanapéig. Eveline értetlenül ült le mellé. A képre meredt, amin Henry nevetve ölelte át a párját, és a gyerekek mosolyogva néztek a kamerába egy ismeretlen, idősebb házaspárt átkarolva. Csodálatos karácsonyi kép volt. Olyan, ami nagyszerűen kifejezte, hogy megtalálta a helyét a világban, és boldog.

Eveline felugrott, és a férje motyogására ügyet sem vetve, kirohant. Henry kocsija azonban már nem volt a ház előtt. Helyére éppen ebben a pillanatban parkolt le a fia, és az unokái harsány diadalüvöltéssel szaladtak eléje. Mary ezt hallva, felment a szobájába, és az ágyra lerogyva sírt tovább. Jó óra is eltelhetett, mire kicsit bizonytalankodva a telefon után nyúlt.   

 

Egészen hazáig énekeltek. Henry egy idő után csatlakozott hozzájuk, miután kiderült, hogy jó párnak nem tudják a szövegét. Még a liftben is dudorászott Annie-vel, aki vidáman topogott.

- Holnap építhetnénk hóembert, ha megjöttem a mamától.

- Meglátjuk – mondta Henry, ahogy nyitotta az ajtót.

- Végre itthon! – Arden már nyomkodta is a telefonját.

Az apja a szemét forgatta. Henry egyszerűen odanyúlt, és kivette a kezéből.

- Megbeszéltük, hogy napi egy óra az ünnepekben.

- De szólni akartam Pauléknak, hogy hazaértünk, és megyek! 

- Legalább a kabátot vesd le!

- Apu!

- Vacsora nélkül nem mentek sehová! – Nevelőapja rövidre zárta a vitát. Amíg a gyerekek elrohantak összepakolni a cuccukat, addig a konyhába vonult megmelegíteni a tegnapi vacsora maradékát.

Robert nekiállt megteríteni, a férfi csatlakozott hozzá, és együtt fejezték be.

- Kész. – Arden ledobta a táskáját a kanapéra.

Adam segített a húgának, és a kistáskáját, amibe belepakolt, kivitte az előtérig. Annie odaugrált az apjához.

- A papa eljön értem. Most hívott a mama.

- Rendben. Arden, téged elvigyünk?

- Nem, értem is eljön Mr. Hamley.

- Rendben. Adam, ti?

- Felmegyünk Stefanékhoz. Miénk a lakás.

- Ajánlom, hogy rendben hagyjátok! – fenyegette meg az apja egy villával a kezében, habár tudta, hogy a két fiú inkább kettesben akar maradni, és kihasználják, hogy Stefanék lakása üres.

- Úgyis csak azért kell nekik, hogy hangoskodhassanak! – Annie kiöltötte rájuk a nyelvét.

Arden vihogott, Adam viszont elvörösödött. Henry elfordult, hogy elrejtse a vigyorát. Stefan gyengéden meghúzta a lány haját.

- Pár év, és te is szeretnél majd kettesben maradni egy sráccal – jósolta.

Robert erre elkínzottan lehunyta a szemét.

- Jó lenne, ha nem viccelődnél ilyesmivel! Ráér még.

A gyerekek nevettek. Stefan odament Henrynek segíteni.

- Te sem tudod, mit kapok Adamtől? – suttogta.

- Nem, miért? Már megkaptad a tokot a telódra…

- Igen, de azt mondta, hogy van még valami.

- Robertet kérdezted?

- Nem.

- Mondjuk, nem valószínű, hogy tudja, mert nem mondott semmit.

- Akkor meglepetés lesz.

Henry rákacsintott.

- Örülj neki!

- Mit sutyorogtok? – omlott a nyakukba Adam.

- Arról, hogy itt vagytok ennyien, és csak Stefannak jut eszébe segíteni.

- Sajnálom!

Henry hagyta, hogy a gyerekek mindent kivegyenek a kezéből. Asztalhoz ültek. Nagy csevegés kezdődött, de Henry édesanyját még véletlenül sem hozták szóba. Arden felpattant, amikor csengeni kezdett a telefonja.

- Mr. Hamley az! Mehetek?

- Lekísérlek – emelkedett fel az apja.

- Ez a mama! – Annie az ajtó felé robogott a csengetésre.

Nem telt bele negyedóra, és kiürült a lakás. Henry jóllakottan elterült a székben, nem volt kedve megmozdulni. Robert nem is erőltette, inkább visszanyomta a vállánál fogva.

- Maradj csak! Egész nap vezettél, biztos fáradt vagy.

- Köszönöm.

Robert mindent bepakolt a mosogatógépbe, és töltött még bort a poharukba. Átköltöztek a nappaliba, lekapcsolták a villanyokat, és ahogy előző este, a karácsonyfát bámulták.

- Nem láttad a telefonom? – Henry körbenézett.

- Miért?

- Mert a tied lemerült, és kell valaki, akit elérnek a srácok.

- Franc! – Robert felnyögött. Elfelejtkezett a mobiljáról. – Megyek, töltőre teszem, és idehozom a tiédet – állt fel.

- Kösz.

A kabátzsebükben találta meg mindkettejükét. A sajátját mindjárt bevitte a hálószobába, és feltette tölteni. Henryét magával vitte, közben megnézte, hívta-e valaki. Elkomorodott.

- Mi a baj?

- Anyukád keresett még korábban – ült le a férfi mellé.

Henry a telefonért nyúlt, és a hajába túrt.

- Hangposta – jegyezte meg, ahogy a füléhez emelte a telefont. – Nem értem, miért nem hallottam… - Elakadt a hangja. Eltakarta az arcát, és mély levegőt vett.

Robert odanyúlt, és megfogta a kezét. Nem kérdezett semmit akkor sem, amikor lassan letette a mobilt az asztalra. Csak szorította a kezét, és gyengéden odahúzta magához. Összebújtak a kanapén, ahogy szoktak, és tovább bámulták a fát.

- A gyerekek egy fotóalbumot csináltak neki.

- Tényleg?

- Sírt. Azt mondta, sajnálja. – Henry hangja tompa volt. – Nem tudja meg nem történté tenni az eltelt éveket, de… már nincs sok ideje hátra. Leukémiás.

Robert mély levegőt vett.

- Oh, Istenem!

- Ezért akart látni.

- Sajnálom! – Robert szorosabbra fonta az ölelést.

- A városba jön a kezelés miatt az ünnepek után. Megkérdezte, hogy megiszom-e vele egy teát?

- Jaj, Henry!

A férfi még mindig nem sírt, pedig Robert érezte, hogyan remeg.

- Egy tea jó kezdetnek, nem?

- De igen. Akár itt is aludhatna, ha több napra jön.

- Igen. – Henry végre elsírta magát. Belefúrta az arcát a nyakába, és halkan, évek óta visszafojtott könnyekkel zokogott. Robert még soha nem látta ilyennek, tehetetlennek érezte magát. Csak annyit tudott tenni, hogy átölelte a férfit, simogatta a hátát, és a fülébe suttogta, hogy minden rendben lesz.

Órákkal később arra riadt fel, hogy a férfi megmozdul. Mindketten elaludtak, Henry álmosan könyökölt fel.

- Miért nem ébresztettél fel? – motyogta.

- Olyan édesen aludtál… - Robert megsimogatta az arcát.

- Nehéz vagyok. – Henry úgy dörzsölte a szemét, mint egy kisgyerek.

- Csak egy kicsit. Gyere vissza! – A mellkasára húzta, és a haját simogatta. – Jobban érzed magad?

- Igen. Sajnálom, hogy kiborultam.

- Nincs semmi baj. – Robert kicsit arrébb csúsztatta a lábát, mert elzsibbadt. Ugyanekkor megállapította, hogy a férfi éppen a legjobb helyen fekszik. – Tudom, hogy nem éppen a legalkalmasabb, de találd ki, mire gondolok.

Henry lassan felemelte a fejét. Hosszan nézett rá.

- Vannak dolgok, amiken nem tudok változtatni – mondta halk szomorúsággal. – Vannak, amiken viszont igen. – Az anyjára célzott, mert komoly volt a tekintete. – S vannak, amiken nem is akarok. – Mosoly derengett fel az arcán, a szemében. – Nagyon szeretlek!

- Én is. – Robert átkarolta a nyakát. – Boldog karácsonyt! – lehelte a férfi ajkára, amikor Henry odahajolt hozzá egy csókra. Az egy csókból aztán több lett, és még több, sok más helyre is jutott, hogy végül reszketve simult a férfihoz. Hangosan nyöszörögve fogadta magába, és ezúttal nem tett lakatot a szájára, miközben Henry erős lökésekkel a csúcs felé űzte.

- Csak egyre lennék kíváncsi… - hallotta a kéj kellős közepén a férfi ziháló hangját.

- Mire? – Elfulladó kiáltás volt, nem is kérdés.

- Hogy Adam mit… vett Stefannak… ráadásként?

Robertnek eszébe jutott a fia vörös arca, amikor a pénzt kérte, és amikor odaadta neki. Felnevetett, pont a karácsonyfára látott rá, beleégett a tudatába, ahogyan Henry felkiáltva elmélyedt benne, aztán ívbe feszült a háta, és nem volt más, csak a szétáradó forróság az egész testében.

Hosszú percek múltán tudott csak megszólalni.

- Ez maradjon az ő titkuk…

Henry nevetésére ő is elmosolyodott. Már félálomban hallotta a suttogását.

- Nem kellene a szobánkba mennünk?

- Jó itt.

- Adamék koránkelők, és van náluk lakáskulcs. Éhesek lesznek.

- Miért adtál nekik kulcsot?

Henry most már hangosan nevetett, és puszikkal halmozta el az arcát. Átkarolta a nyakát, elkomolyodva nézett fel rá. Lassú, puha csókot váltottak, ami elmélyült. Ujjaik összefonódtak, Robert a férfi dereka köré fonta a lábát, és hagyta, hogy gyengéden ringatózva felette, megint felcsigázza az érzékeit.

Valamiért nem lepődött meg, amikor nem telt bele fél óra, és szeretkezésük majdhogynem kellős közepén megszólalt Henry telefonja. Csupán Adam érdeklődött, hogy mit kell tenni, ha valaki allergiás reakciókat mutat az új síkosító használatát követően. Robert megpróbált komolyan válaszolni, kicsit aggódott, de aztán kiderült, hogy nem vészhelyzetről van szó. Henry erősen fülelt, neki is mosoly játszott a szája sarkában.

- Nem kell tovább találgatnunk… - mormolta, miután a férfi letette a mobilját.

- Nem. – Robert úgy nevetett, hogy még a könnyei is folytak. Henry leszorította a kanapéra.

- Jobban örülnék, ha valami mással foglalkoznál… - zihálta sötét tekintettel.

Robert vigyorogva feljebb húzta a lábát, és kitárulkozott neki. Bőrére a karácsonyfa izzói festettek színeket és mintákat. Henry lélegzete elakadt, ahogy mélyebbre hatolt benne. Ráborult, akadozó lélegzete Robert fülét, majd arcát érte.

- Szeretlek! – lehelte az ajkára. Nem volt biztos benne, hogy Robert értette a szinte néma sóhajt, de aztán a férfi szorosabban ölelte, ujjai a hajába túrtak, ajka az övére simult, és már nem is érdekelte. Gyönyörük pillanatában hallotta meg a választ, reszkető kis kiáltás volt, tökéletes befejezéseként a napnak és az ünnepnek.      

- Boldog karácsonyt!

 

Vége

 

Szeretetben gazdag, boldog karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek!