1. extra: Évekkel később

            A gyerekek mellett soha nem lehet unatkozni, ezt Robert azóta tudta, hogy nagyfia megszületett. Most éppen Arden szobájában szedte össze a szennyest, középső gyermeke ugyanis elment zongoraórára, és eszébe sem jutott, hogy teljesítse apja kérését, miszerint hagyja rendben a szobáját.

- Apa, elmentem! – Adam anélkül viharzott el a folyosón, hogy tisztességesen elköszönt volna.

- Fiam! – Robert utána kiáltott, kicsit értetlenül. Adam kedvetlenül bedugta a fejét.

- Tessék!

- Hová mész?

- Buliba. Péntek van.

- Nem emlékszem, hogy beszéltünk volna erről.

Adam a szemét forgatta.

- Stefan is ott lesz.

- Adam, nem érdekel, hogy Stefan ott lesz. Nem kéretőztél el, és te is tudod, hogy mi a szabály.

- Igen, tudom. Henry elengedett, apa! Ne csináld! Az összes haverom ott lesz!

Robert felsóhajtott. Összeszorította az orrnyergét, hogy megnyugodjon.

- Légy szíves, mindketten hagyjátok bekapcsolva a telefonotokat, hogy el tudjalak érni titeket. Rendben?

Adam arca felragyogott.

- Igen, apa! Köszi! – Lelkesen a nyakába ugrott, puszit nyomott az arcára, és elrohant.

- Legkésőbb éjfélre itthon legyél! Ha el kell menni értetek, akkor szólj!

- Oké! Sziasztok! – Adam után hangosan csapódott az ajtó.

Robert felmarkolta a ruhákat, és átvitte a fürdőbe, hogy szétválogassa. Fia második pólója után kedvetlenül ledobta az összest a földre, és Henry keresésére indult. Odaköltözésük óta sok mindent megváltozott, a gyerekek növekedésével nagyobb térre volt szükségük, ezért Henry megvette a szomszéd lakást, és egybenyitották a kettőt. Most nem csak minden gyereknek külön szobája volt, de Henrynek is lett dolgozószobája. Itt talált rá. Éppen telefonált, komoly arccal bólogatott, csak néha szólt bele a kagylóba. Robert nekidőlt az ajtófélfának. Nem akarta megzavarni, de Henry, amikor észrevette, elmosolyodott, és elnézést kérve, elbúcsúzott.

- Adam elment? – kérdezte, miután hátradőlt a székben.

- Igen.

Henry elkomolyodott.

- Sajnálom, elfelejtettem szólni, hogy buliba megy.

- Az a baj, hogy ő is elfelejtette mondani. Tudtommal még én vagyok az apja.

Henry mély levegőt vett.

- Ne haragudj! Csak…

- Ne mondj semmit! – Robert a fejét ingatta, és odament hozzá. Nekitámaszkodott az asztalnak, és a gyerekekről készített, keretezett fotókat fixírozta a falon. – Pontosan tudom, hogy mennyire szereted a srácokat, és ők is ugyanúgy téged. Csupán néha úgy érzem, veled jobban kijönnek, mint velem.

- Az apjuk vagy, és akárhogy is nézzük, te vagy kettőnk közül a szigorúbb. – Henry bűntudatosan pislogott. – Én képtelen vagyok nemet mondani nekik.

- Vettem észre! – Robert elvigyorodott. – Azért néha örülnék, ha velem is megbeszélnétek, miket terveztek.

- Rendben. – Henry megérintette a karját. – Tényleg ne haragudj! Figyelmetlen voltam.

- Dehogy. Nincs semmi baj. Viszont beszélhetnél Ardennel a rendrakást illetően. Adamet ne engedd csak úgy el buliba. Annie pedig merre van egyáltalán? Nem kellett volna már hazaérnie?

Henry felnyögött.

- Öhm, elfelejtettem szólni, hogy még elment valami barátnőjével a plázába vásárolni. Azt mondta, nem maradnak sokáig.

Robert szeme azonnal összeszűkült.

- Nem kicsi még a plázázáshoz? Te meg csak úgy elengedted?

- A barátnője anyukájával mentek.

- Ez nem mentség!

Henry felemelte a karját, jelezve, hogy megadja magát.

- Bocsáss meg! Komolyan nem fog többé előfordulni.

Robert képtelen volt haragudni, de az arca komoly maradt.

- A gyereknevelésnek következetesnek kell lennie, Henry. Ha én nemet mondok, akkor te ne mondj igent, mert abból a maihoz hasonló helyzet fog kialakulni. Pár év múlva meg megnézhetjük magunkat, amikor egyikünknek sem fogadnak szót. Vagy ne adj’ isten, történik velük valami. Rendben?

Henry felállt, és megölelte.

- Igen. Sajnálom.

- Van még valami, amiről netán tudnom kell?

- Nem hiszem.

- Nem hiszed? – Robert kezdett dühbe gurulni, aztán rájött, hogy Henry viccel vele. Könnyedén vállon bokszolta. – Ez nem vicces!

- Csak egy kicsit, nem?

- Mi a vicces abban, hogy te jobban képben vagy a srácokat illetően, mint én? Arról nem is beszélve, hogy Annie téged kért meg, menj be a nyílt napjára, Adam veled beszéli meg a bulis terveit, és Arden neked mutatja meg először, mit tanult a zongoratanártól?!

Henry végre rájött, hogy mi a baj, mert felnyögött.

- Féltékeny vagy?

Robert félrenézett.

- Azt hiszem – mormolta. – Egy kicsit.

Henry finoman a tarkójára tette a kezét, és rábírta, hogy ránézzen.

- A srácok nagyon szeretnek még akkor is, ha úgy érzed, hogy ez nem így van. Csupán, biztos hülyeség, de néha úgy érzem, hogy én vettem át az anyjuk helyét. Ne haragudj, ha úgy érzed, hogy ez miatt te háttérbe szorultál!

Robert átölelte a nyakát.

- Örülök, hogy megszerettek téged, és tudom, hogy butaság, amiért hisztizek.

- Nem az. Legközelebb jobban odafigyelek erre, ígérem. – Henry odahúzta magához, és finoman arcon csókolta. – Szeretlek!

- Én is. – Robert nem gondolta volna évekkel ezelőtt, amikor először találkozott a folyóparton a férfival, hogy komolyan szerelembe fog esni. Elmosolyodott. – Tudod, azért furcsa, hogy anyának érzed magad, amikor én vagyok alul az ágyban. – Mondta ezt úgy, hogy tudta, Henry az, aki kettejük közül tényleg „anyukásan” viselkedik: bevásárol, főz, tanul a gyerekekkel.

Henry a nyakába temette az arcát, úgy kuncogott.

- Ha már ágynál tartunk…

- Szó se lehet róla! – Robert megpróbálta eltolni magától, amikor a férfi a nyakát kezdte csókolgatni. – Annie nemsokára hazaér, nem?

Henry nagyot fújva a vállára hajtotta a fejét.

- De – morogta rosszkedvűen. – Várnom kell estig, igaz?

Robert elmosolyodott.

- Igen.

- Egy kicsit sem lehet?

- Nem.

- Gonosz vagy!

Robert visszafojtotta a nevetését, és inkább kibontakozott a férfi karjaiból.

- Cserébe a türelmedért, esetleg este lehet szó némi extra kényeztetésről – szólt vissza már az ajtóból.

Henry felnyögött.

- Te meg akarsz ölni!

Robertből kitört a nevetés, és behúzta maga után az ajtót. Alig ért el a fürdőig, nyílott a bejárati ajtó, és lánya viharzott be. Lendületből ugrott eléje ballagó apja karjaiba, kezében egy papírtáskát szorongatott.

- Boldog apák napját!

- Mi? – Robert döbbenten ölelte át Annie vállát, és felnézve kerekre tágult a szeme. Adam és Arden vigyorogva nézett rá, Adam mögül Stefan kacsintott rá. Henry mosolyogva állt meg mellettük.

- Boldog apák napját!

Robert alig jutott szóhoz.

- Ti ezt az egészet kiterveltétek? De hát… én azt hittem, Adam buliba mész, te, Arden, pedig zongorán vagy – nézett végig a fiain.

- Meglepetés! – kacagott a lánya.

- Henry tudta – vallotta be Adam.

Robert letette a lányát, és meghatódva pillantott a férfira.

- Köszönöm.

Henry átkarolta a vállát, és megcsókolta.

- Nincs mit. Boldog apák napját!

- Nézd meg, apa! – Annie az ajándékot emelte a magasba.

Robert belepillantott a táskába, és elmosolyodott. A könyv, amit már egy ideje meg akart venni, most egy szalaggal volt átkötve.

- Köszönöm!

- Örülsz neki?

- Nagyon! – Robert puszit nyomott a lánya arcára, és szorosan magához ölelte. – Köszönöm!

Adam és Arden is megölelte, összeborzolta mindkettő haját. Stefant ő húzta oda, és ölelte meg, amin mindenki jót nevetett.

- Köszönöm szépen!

- Én nem csináltam semmit – szabadkozott a fiú.

- Csak fedeztél a fiamnak.

- Az könnyen ment.

- Gondoltam.

- Különben tényleg mennénk buliba, de utána, Adam nem alhat nálunk?

- Úgy érted, ma este?

- Igen.

Robert a homlokát ráncolta, de aztán engedékenyen bólintott.

- Rendben.

A két fiú összeütötte a tenyerét, miután hangos hurrában törtek ki. Arden és Annie összenéztek.

- Apa, az az igazság, hogy szeretnénk a maminál aludni.

- Ilyen későn akartok átmenni?

A két gyerek bűntudatos arcot vágott.

- Mami már itt vár lent a kapuban. Ruhánk van nála, nem kell semmit pakolnunk.

- De hát… - Robert értetlenül pislogott, miután a négy gyerek megölelte, aztán lelkesen kitülekedtek az ajtón. Adam még visszalépett, huncutul mosolygott.

- Boldog apák napját! Aztán ne vigyétek túlzásba a szerelmeskedést, amíg nem vagyunk itthon!

Robert szája tátva maradt. Henryre nézett, akinek a szája sarkában visszafojtott mosoly vibrált.

- Te tudtad!

- Most nagyon haragszol? – Henry derűsen pillantott rá.

Robert szíve nagyot dobbant, és kis híján elsírta magát. Henry mintha csak tudta volna ezt, odahajolt hozzá. Addig csókolgatta az ajkát, míg elfelejtkezett a meghatottságáról, és halk sóhajjal a karjaiba fordult.

- Gazemberek! – mormolta.

- Én mondtam, hogy szeretnek!

- Igen. Sajnálom, ha megbántottalak.

- Nem bántottál meg! Igazad volt.

Robert felemelte az ajándékát.

- A te ötleted volt?

- Tudtam, hogy meg akarod venni. Csak adtam egy tippet a srácoknak.

- Köszönöm! – Robert futó csókot nyomott a férfi ajkára, majd elindult a lakás belseje felé. – Szuper! Nyugodtan olvashatok, most, hogy nincsenek itthon a gyerekek! – lelkesedett.

Henry követte, enyhén feldúlt arccal.

- Te olvasni akarsz, amikor nincsenek itthon a srácok?!

- Miért? – Robert visszafordult a folyosón. Kihívóan felvonta a szemöldökét. – Neked van jobb ötleted?

Henry szíve vad kalapálásba kezdett. Lassabb tempóra váltott, és egyre sötétebb tekintettel méregette a férfit.

- Akad egy pár – dünnyögte.

- Jobb, mint az olvasás?

- Abban biztos lehetsz!

Robert nem mozdult, megvárta, amíg odaér hozzá. Már az ajkára lehelte.

- Közös zuhany?

- Jól hangzik. Kezdetnek.

Robert kiejtette a kezéből a táskát, és átkarolta a nyakát. Csókolózva hátráltak be a fürdőbe, aztán majdnem hanyatt vágódtak a ruhahalmokon. Mindketten szitkozódtak, ami összenézve hangos nevetésbe fulladt. Elkezdtek rendet tenni, közben Henry morgott, és megfogadta, hogy ezentúl sokkal szigorúbb lesz a gyerekekkel.

Robert újra hálát adott, amiért ilyen szerencsés. Fél szemmel a férfit leste, a mozdulatai lelassultak, de Henry gyorsabb volt nála, így nem is volt sok dolga. Megengedte a vizet, lassan vetkőzni kezdett. Henry az utolsó pólót is a szennyestartóba gyűrte, megfordulva elakadt a lélegzete. Robert meztelenül állt előtte, a forró víz gőze lassan betöltötte a fürdőt.

- Gyönyörű vagy! – tört ki belőle.

Robert meglepetten pislogott.

- Még ennyi év elteltével is meg tudsz lepni – vallotta be.

- Ennek örülök. Komolyan gondoltam.

- Tudom, és pont ettől kalapál úgy a szívem. – Robert a mellkasára tette a kezét. A férfihoz simult, amikor Henry odalépett hozzá. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire komoly lesz ez a szerelem.

- És ez baj? – Henry végigsimított a hátán, mire megborzongott.

- Nem. Szeretlek! Köszönöm, hogy kitartasz mellettem, akármennyi gondot is okozunk neked a srácokkal!

Henry lágy csókot lehelt az ajkára.

- Ti vagytok a családom, és ez kárpótol a gondokért, amiket okoztok.

Robert csendesen nevetett.

- Valóban?

- Bizony. – Henry tekintete nagyon komoly volt, ahogy mindig, ha az érzelmeik kerültek szóba.

- Akkor esetleg nekiállhatnál vetkőzni… - Robert megcsókolta.

Henry gombolgatni kezdte az ingét, a vágytól egészen sötét lett a pillantása. Robert aggódva ráncolta a homlokát, amikor megállt a keze, és megérintette az arcát.

- Már meg akartam kérdezni, de soha nem volt bátorságom. Nem bántad meg?

- Micsodát?

- Hogy velem kötötted össze az életed.

Robert torka elszorult a férfi bizonytalan hangjától.

- Soha. Egyszer sem – felelte rekedten.

- Komolyan?

Robert megfogta a férfi kezét, összefonta az ujjait az övével, és a mellkasára húzta.

- Néha felmerül bennem, milyen életem lenne, ha nem találkozunk, és… olyankor mindig halálra rémülök. Valahogy nem igazán tudom elképzelni a jövőmet nélküled, és ettől lehet, érzelgősnek tűnök, de komolyan gondolom, hogy boldog vagyok veled. Nem vágyom másra, nőkre, vagy más életre. Én így vagyok boldog. Veled. Szeretlek. Komolyan szeretlek! Máskülönben nem maradtam volna veled.

- A pénzemért se? – Henry az arcához simította az arcát.

- Ennyire pénzéhes dögnek ismertél meg?

Henry halkan kuncogott.

- Nem.

- Akkor miért teszel fel ilyen buta kérdéseket? Ahelyett, hogy szerelmeskednél velem, és meggyőznél arról újra, mennyire szerencsés vagyok, amiért szeretsz…

Henry válaszul megcsókolta. Robert segített neki levetkőzni. A zuhany alá állva megfürdették egymást, a szappan illata a bőrükbe ivódott, a csókjaik egyre jobban elmélyültek. Mire végeztek, és megtörölköztek, Henry tekintete már fekete volt, és le sem tudta tagadni, mennyire vágyik rá.

A takaró alatt összesimulva csókolóztak, simogatták egymást. Robert ezúttal nem fojtotta vissza vágykeltette nyögéseit, most nem volt senki, aki meghallhatta volna a férfin kívül. Henry annyi év elteltével még mindig ilyen hatással volt rá, s ettől sebesen nyargalt a vére, a fülében dobolt a szívverése. Elakadó lélegzettel fogadta magába, a férfi mély nyögését hallva összerándult, a gyönyör finoman megcirógatta minden sejtjét.

Összefonódva ringatóztak egymás karjaiban, míg a vágy sötéten rájuk nem rontott. Henry ráborult, testével a matracba préselte, hogy moccanni sem tudott, de ez mit sem számított. Ajka a férfiét kereste, zihálva csókolta, ujjai nyomot hagytak a vállán, olyan erővel kapaszkodott belé az erőteljes lökésektől. Elfulladó hangon felkiáltott, Henry neve szakadt fel a torkából, a gyönyörtől kábán reszketett, egyetlen biztos pont a férfi volt, aki szorosan ölelte, s a szívverése az övének az ütemére dobogott…

Sokáig pihegtek, Robertnek semmi ereje nem volt, hogy megmozduljon. Henry kivonult a fürdőbe, aztán visszabújt mellé. Megcsókolta a vállát, és rámosolygott.

- Nem vagy éhes? Elfelejtettünk vacsorázni.

- Moccanni sem tudok – mormolta Robert.

- Akkor kivételesen az ágyban eszünk. – Henry felkelt, felkapta a köntösét, és kiment.

Robert a helyére fészkelte magát, s kielégülten bámulta a plafont. Igazat mondott Henrynek. Nem bánt meg semmit. Szerette a férfit, mégha sokan nem is értették, mit eszik egymáson két férfi. Voltak, akik úgy gondolták, hogy a gyerekei jobb életéért cserébe eladta magát, de ez nem így volt. Az eltelt években nem csak Henry, ő is keményen dolgozott. Többször előléptették, mostanra a sokszorosát kereste a régi bérének. Igaz, hogy a lakás a férfié volt, de a rezsit már közösen fizették, és erre Robert büszke volt.

- Remélem, éhes vagy, mert mindenből hoztam egy keveset. – Henry letette mellé a tálcát, és az éjjeliszekrényre tette a gyerekek ajándékát. – Ezt is idehoztam, ha olvasni akarnál.

- Most nem akarok. – Robert felült, közelebb húzta a tálcát. – Ha ezt megettük, megint szeretkezni akarok veled.

Ritkán sikerült meglepnie a férfit, de most rendesen sikerült.

- Szeretkezni? – ismételte hitetlenkedve.

Robert most jött rá, mennyire éhes, és bekapott egy adag salátát.  

- Igen – bólintott teli szájjal. – Nem akarod? – nyitotta tágra a szemét. Tudta, hogy nem vág éppen csábító arcot, de Henry felcsillanó szeme magáért beszélt.

- De.

- És bírni is fogod? Már nem vagy fiatal.

- Azért annyira öregek se vagyunk.

- Ez igaz. – Robert elégedetten nekidőlt, nyújtott neki is egy falat csirkehúst. – A mobilomat nem hoztad ide?

- Nem. Kellett volna?

- Fel kellene hívni a srácokat.

Henry lenyelte a húst, és megbökte.

- Eszedbe se jusson! – mondta szigorúan.

- Miért?

- Marionék vigyáznak a kicsikre, Adam meg Stefannal van.

- Stefan miért garancia arra, hogy Adamnek nem lesz semmi baja? – firtatta Robert, kitekerte a nyakát, hogy rálásson a férfira.

- Tudod, hogy Stefan megvédi.

Robert hümmögött, Henrynek igaza volt. Adam nyílt, vidám kamasszá érett, de ettől függetlenül tudta, hogy még mindig érzékeny és sebezhető. Stefan megvédte, ha bajba került, szerencsére ez az elmúlt években kétszer, ha előfordult. Azonban nem az apja lett volna, ha nem aggódik.

- Tudom, de azért még félthetem, nem?

Henry elmosolyodott, és nem válaszolt. Robert pár villányi hús után eltolta maga elől a tálcát.

- Nem akarsz elmondani valamit?

- Mit?

- Nem tudom. Adamről és Stefanról.

- Mindkettőjükkel beszéltünk a védekezésről, és volt már barátnőjük is, ne aggódj!

Robert a nyelvével végigsimított a fogain, majd kis hallgatás után vészterhes hangon megszólalt.

- Nem erre gondoltam!

- Most nem értelek…

- Elég gyorsan rávágtad ezt a barátnő dolgot, szóval mit titkolsz? Elmondod, vagy kérdezzem meg a fiúkat?

Henry halkan felnyögött. Nem mondott semmit, összepakolta a tálcát, kivitte. Robert várt, és nem lepődött meg, amikor két pohár borral tért vissza. Mindig boroztak, ha kínos kérdések kerültek szóba.

- Megígértem a fiúknak, hogy nem mondom el – ült le Henry az ágy szélére, és odanyújtotta neki az egyik poharat.

Robert mély levegőt vett, ivott egy kortyot.

- Megegyeztünk, hogy mindent elmondunk egymásnak, ha a gyerekekről van szó.

- Igen, de… - Henry elhúzta a száját, és vállat vont. – Nem fogsz haragudni?

- Erre hogyan válaszoljak, ha azt sem tudom, miről van szó?

Henry a szemébe nézett.

- De hiszen tudod, nem igaz?

Robert felsóhajtott. Letette a bort, kivette a férfi kezéből is a poharat, és odahúzta magához az ágyba. Összebújtak, csak utána bólintott.

- Tudom. Nem vagyok vak. Látom, hogyan néznek egymásra.

- Múltkor rájuk nyitottam. Könyörögtek, hogy ne mondjam el. Ők akarják, ha már letisztázták magukban, meg egymással, hogy mit is éreznek.

- És a barátnőik?

- Ezt én is kérdeztem. Azt mondták, hogy először meg akartak tapasztalni egy normális kapcsolatot, hogy tudják, tényleg egymást akarják-e. A lányokkal nem működött a dolog, nem voltak boldogok. Megkérdezték, hogy mit kéne tenniük?

- Mit mondtál?

Henry szorosabbra fonta az ölelést.

- Azt, hogy ez az ő életük, és akármit is döntsenek, mi akkor is szeretjük őket. Mi mást kellett volna?

- Mi lesz, ha összevesznek, és rámegy a barátságuk?

- Nem aggódod túl a dolgot?

- De, valószínűleg. – Robert megszorította a férfi kezét. – Kevés negatív dolog ért, hogy együtt vagyunk, de volt, ami nagyon rosszul esett. Adam érzékeny gyerek, és féltem őt ettől az egésztől. Attól, hogy bántják őt és Stefant… és én nem tudom megvédeni.

- Nem védheted meg mindentől. – Henry arcon csókolta. – Bízz bennük!

- Ne mondd, hogy te nem aggódsz!

Henry nekidöntötte a fejét, elkomorodott.

- Rettenetesen féltem őket – vallotta be nehezen. – Ők nagyon szerencsések, mert a szüleik megértők. Nekem sokat kellett harcolnom, hogy apámék megértsék, nem múló szeszély a férfiak iránti vonzalmam. Megküzdöttem az elfogadásért, a jelenlegi státuszomért, amire nagyon büszke vagyok. Másrészről, jobban mondva pont ezért tudom azt is, hogy Adaméknek nem lesz könnyű. Támogatni akarom őket, akárhogy döntenek, Robert! Szeretni fogom Adamet akkor is, ha egy lányt választ majd, de meg akarom adni nekik az esélyt egy olyan életre, ami igazán boldoggá teszi őt. Megértesz?

- Igen.

- Nagyon haragszol?

- Nem.

Henry megsimogatta a karját.

- Akkor majd lepődj meg, ha Adamék elmondják, jó?

Robert felnevetett.

- Rendben.

Megcsókolták egymást, Robert megfordult, és elmerültek egymásban.

- Jelenleg nagyon fiatalnak és kanosnak érzem magam – mormolta Henry az ajkára.

- Valóban? – Robert hangosan nevetett, hanyatt dőlt, és magára rántotta a férfit. Lehunyt szemhéja alatt fények vibráltak, mire újra szóhoz jutott. – Rájöttem, hogy… nem is a könyvet, hanem… téged kaptalak ajándékba… - zihálta a férfi fülébe.

- Erre csak most jöttél rá? – Henry kihívó, nevetéssel és vággyal teli hangja repítette a magasba…

Vége